A felnőttek Harry Pottere utoljára visszatér, hogy a felnőttkor depressziójával szembesítsen minket. (Figyelem, a korábbi részek cseleményére nézve spoileres írás!)
Lev Grossman ismét az olvasó arcába vágja a realizmusát, ami ezúttal olyan szinten kínzásnak hat, hogy legszívesebben beutalnánk a főszereplőt egy idegklinikára, mert már mi szenvedünk a szenvedésétől. Félreértés ne essék, ez nem rossz. Nagyon régóta itt volt már az ideje, hogy valaki fogja a mézes-mázos other world fantasyket, amilyen a Narnia Krónikái is volt annak idején, és adjon nekik egy méretes tockost a való világ nevében. Márpedig a szerző ezt csinálta az egész trilógia folyamán.
Quentin Coldwater visszatért a Földre és most sem jobb a helyzete, mint amikor még fiatal egyetemistaként járt a varázslóképzőbe. Két kötet alatt felnőtt ugyan, de továbbra sincs fogalma, hogy mit kéne kezdenie az életével, főleg úgy, hogy nem csupán megtapasztalta más varázsvilágok csodáit, hanem Fillory királyaként bőven kijutott neki a kalandból és a kellemes semmittevésből egyaránt. Így hát fogja magát, és egykori alma materében helyezkedik el professzorként. Csakhogy hősünk hiába próbálta elengedni Filloryt, az nem hajlandó elengedni őt. Mindeközben pedig Eliot és Janet, a másik világ uralkodói szembesülnek azzal, hogy ha nem cselekszenek valamit gyorsan, akkor egész Fillory (nem csupán az ország, hanem a komplett univerzum) véglegesen megsemmisülhet.
A varázsló birodalma ha lehet, még fordulatosabb lett a korábbi köteteknél. Grossmannál továbbra sem lehet tudni, hogy mikor milyen fordulatra számítsunk, az viszont biztos, hogy hiába a mágia, a csavarok mindig teljesen hihetően következnek egymásból. (Ennek többek közt az az oka, hogy maga a mágia is valósághűen működik, minden szereplő tudományként kezeli és tudományos módszertannal közelíti meg.) Ezúttal viszont a realizmus olyan szinten ledominálja magát a cselekményt, hogy tulajdonképpen sokkal inkább hat az egész regény Quentin egyfajta kellemetlen pszichoanalízisaként, semmint valódi fantasynek. Ráadásul a mellékszereplők sem sokkal vidámabb figurák.
Ami viszont nem kis vállalás az író részéről, hogy nem csupán a könyvet próbálja kerek egésszé formálni, hanem az egész trilógiát igyekszik lezárni. Ebből kifolyólag minden korábbi karakter megjelenik, ha csak egy kötelező jelenés erejéig is, és jelentős részüknél az látszik, hogy időnként súlyosabb traumákat éltek át és dolgoztak fel különféle formákban, mint maga a főhős. Quentinnek tulajdonképpen teljesen hétköznapi tragédiák szaggatják szét az épp kezdődő felnőtt életét és sarkallják, vagy inkább taszigálják a biztonságosnak hitt gyermekkori álmok (vagyis Fillory) kergetésére. Persze mindig borzasztó egy apa halála, még akkor is, ha sosem viselkedett igazán apaként, vagy egy jó és szerethető munkahely elvesztése, ezek azonban mind olyan problémák, amelyekkel mindannyian szembesülünk és amelyeket mindannyian fel is tudunk dolgozni, anélkül, hogy elmennénk tűzoltónak vagy katonának, ahogyan kisgyerekként szerettük volna.
Ettől függetlenül A varázsló birodalma senkit nem kér arra, hogy végleg hagyja hátra maga mögött a gyerekkorát, csupán rávilágít arra, hogy hiába tűnhet biztonságos menedéknek az álmodozás, a valóságban meghozott döntéseink akkor is kihatással lesznek az életünkre, ha megpróbálunk elmenekülni előlük. Márpedig a döntéseink elől elmenekülni lehetetlen, és a legrosszabb, hogy sosem tudhatjuk, helyesen döntöttünk-e az életünk során. De reménykedni tudunk benne, ezt pedig még a legmelankolikusabb pillanataiban sem akarja elvenni tőlünk a regény.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
