A Rovio Entertainment az elmúlt hat évben szinte minden médiumon próbált a nagyérdemű kedvére tenni, ezúttal a mozivásznon próbálkoztak. Nem az a kérdés, hogy jó lett-e, hanem hogy miért nem.
Az Angry Birds-ről kevesen vannak közülünk, akik ne hallottak volna már, köszönhetően az első rész elsöprő sikerének. 2010-ben mindenki úgy játszotta, mint ahogy előtte a FarmVille-t, vagy utána a Candy Crush-t, Flappy Bird-öt, 2048-at. Amiben eltér a legtöbb hirtelen népszerűségre szert tevő alkalmazástól, hogy az őrület után hat évvel még mindig hallani róla.
A Rovio ugyanis nem elégedett meg azzal a 15 perc hírnévvel, ami akkor jutott neki, az elmúlt idők során párhuzamosan építette a saját világát, illetve lépett fúzióra más franchise-okkal. Egy szóval nem húzták az időt, eddig összesen 15 kisebb-nagyobb játék, három rajzfilmsorozat látott napvilágot a témában, akinek pedig ez sem lenne elég, válogathat az Angry Birds képregények és könyvek közül, miközben az Angry Birds szakácskönyvből lesett tojásreceptet készíti el egy jó Angry Birds energiaitalt szürcsölgetve, amíg várja a barátait, akik jönnek Angry Birds társasjátékot játszani. Aztán elmennek Angry Birds Land-be.
Alapvetően megvan a véleményem a freemiumról mint „létformáról”, (kill it, kill it with fire) arról pedig végképp, amikor az elkövetők fogják magukat és csinálnak belőle még Star Wars, Transformers, meg hasonló verziókat (hiszen ki tudja, mi vár még ránk), de valahogy az Angry Birds-re sosem tudtam haragudni. Lehet, a bűntudat az oka, hiszen bár nem játszottam sokat a játékaikkal, azért néhány száz madárkát én is a biztos halálba küldtem. Bugyuták, aranyosak, és a reklámok legalább opcionálisak.
A mechanika az eredeti játékban pofonegyszerű, de a Rovio ezt sem hagyta érintetlenül. Fejlesztettek RPG, match-3, versenyzős, shooter, pinball, építős játékot, és gyanítom, hogy itt nincs vége a sornak.
Hogy lesz ebből film?
Szóval a kiindulópont 15 mechanika-központú játék és több eltérő kánonhoz tartozó filmsorozat, egységes design, rokonsági viszonyok, világrend nélkül.
Ez viszont egy egész estés film elkészítéséhez nem egy ideális kiindulási pont. A filmnek feladata egységesíteni mindent egy történetben úgy, hogy többé-kevésbé mindenki elégedett legyen. De ki az a mindenki? Háromtól mondjuk harminc évig terjedő korosztály, akik szeretik az egyszerű mobilos játékokat. Oké. Mindezt úgy, hogy a madarak karakterdizájnja alapvetően nem animációra lett tervezve, szóval el kell venni tőlük a jellegzetes formájukat. Jó. És a történetbe bele kéne építeni a játékmechanikát, ami alapesetben úgy néz ki, hogy a madarak magukat egy óriási csúzliból kilőve egyenként becsapódnak a disznók városába. Azt hiszem, ez az, amit a modern világban kihívásnak nevezünk.
Nem tudhatom, mások hogy álltak ehhez, de én drukkoltam ennek a mozinak. Ez nagyjából olyan érzés volt, mint amikor az Animal Planet műsorát nézve drukkolok a gazellának, akit úgyis tudom, hogy el fog kapni az oroszlán.
Nem, nem lett borzasztó. Nézhető, és tartogat meglepetéseket, csak éppen nem olyanokat, amelyekre számítottam. De hát végső soron ez a meglepetés lényege, nem?
A célközönség…ek?
Amivel a készítők számoltak, hogy a szülőket, nagytesókat moziba rángató gyerekek és a huszonéves die-hard Angry Birds rajongók lesznek a közönség, így mind a két csoportnak próbáltak a feltételezett arányok alapján kontentet gyártani. Ez a következőképpen nézett ki:
- Poén 1: A dühkezelési problémákkal küszködő madarak egyike tortát nyom egy elégedetlen vásárló képébe.
- Poén 2: A robbanós madár képességének párhuzamba állítása a szellentés problémakörével.
- Poén 3: A tóban fürdő madarak egymás szájába köpve isszák adott tó vizét, amelybe rövidesen kiderül, hogy az ott élő sas minden reggel belevizel.
Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megjegyezzem, az Angry Birds-film korhatárra tekintet nélkül megtekinthető, sőt, az utóbbi jelenet már a trailerben is benne volt. Értem, hogy az emésztéshez kapcsolódó humor nem kor függvényében vicces, de ez a jelenet szerintem inkább egy Sascha Baron Cohen-filmben lenne a természetes környezetében.
A célközönség így gyakorlatilag meghatározhatatlan. Felnőtt fejjel néhol azért felnevettem, de komplexitásában, történetében abszolút gyerekfilm jellege volt. Aztán csak pislogtam az ilyen típusú poénokon, vagy ahol finoman utalgattak Chuck madár biszexualitására.
A malacok ellopják a röpképtelen madarak tojásait étkezés céljából, a madarak ezt meggátolandó pedig csúzliból kilövik magukat a városukra.
Ebből a történetből sikerült egy teljes hosszúságú filmet gyártani! És nagyjából értelmes! Még valamennyire logikus is! Ez mindenképpen szép teljesítmény. Az a jelenet pedig meglepően jól sikerült, ami gyakorlatilag egy bemutató a jól ismert karakterekről és képességeikről. Illetve… a jól ismert karakterek alapján készült szereplőkről. (Sok mindenkire nézek, de leginkább rád, Stella.)
A magányos, befelé forduló, morcos madár problémája és tanulsága is egészen aranyos lett, a karakterek színesek, de semmi olyan nincs benne, ami a felnőtt közönség számára vonzó lehetne, mint mondjuk a Rontó Ralph, vagy szinte bármelyik Pixar-film esetében.
Összességében…
Filmből játékot készíteni nem egyszerű feladat, de az utóbbi években újra és újra megtanulhattuk, hogy ez fordítva sem könnyű. Az Angry Birds Movie-nak sem sikerült, de a tanulságot le lehet belőle vonni. A játékok sikeres filmre vitelének (egyik) kulcsa, hogy olyan anyagot válasszunk, amely nem dolgozik minden porcikájában az adaptáció ellen.
A képregényes filmek után most úgy tűnik, a videojáték-alapú filmek virágkora következhet, csak a legközelebbieket említve például a Ratchet&Clank, illetve a lassan 10 éve ígérgetett Warcraft-film. És ha a képregényes filmek statisztikáit nézzük, a videojátékok témakörében is lassan áttörés várható. Addig is álljon itt egy emlékeztető sötétebb időkről. Ennél minden jobb lesz!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
