Egy, szuperhősök által gondatlanságból okozott katasztrófában több száz gyerek veszti életét, ezután a közvélemény és a politika szorgalmazni kezdi az álarcos hősök regisztrációját. Ezáltal az önjelölt igazságosztókat hasonló kár esetén felelősségre lehetne vonni, cserébe kiképzésben és fizetésben részesülnének, ugyanakkor ezzel elveszítenék törvényen kívüli, megtűrt mivoltukat, és pont annak a rendszernek a részeivé válnának, amelynek a hibáiból születtek. Az ötlet megosztja a szuperhős-társadalmat, így régi barátok fordulnak egymás ellen, és halálos ellenségek kerülnek egymás oldalára
Ez a konfliktus adja Mark Millar és a Marvel 2006-os giga-eseményének a Polgárháborúnak a vázát, és lényegében az idén érkező harmadik Amerika Kapitány mozi gerincét is.
Az alapfelvetés illik Millar nyers stílusához, aki a hosszan megkomponált harcjelenetek, aláfestésébe szívesen csempész némi politikát, hogy ne csak extra vagány és cool legyen amit ír, hanem egy kicsit több is, társadalomkritikus, és sokszor polgárpukkasztó – lásd még a Wantedet, vagy az Ultimates 2-t, melyekben sokkal nyersebben mutat fricskát a Bush-regisztrációnak).
A mini igazán értékelhető elemeit a heroikus küzdelmek jelentik, míg az ezeket kiváltó és összekötő háttértörténet skiccszerű vázlat marad csupán, gyakran egymás mellett elbeszélő szereplőkkel – és bár a párhuzamosan futó képregény sorozatok egy része (pl.: Pókember, Vasember) szerencsésen árnyalják a szóban forgó konfliktust, vagy szórakoztató módon térnek ki az egyébként teljesen mellékes szálakra (pl.: Rozsomák, Megtorló), ettől még a minisorozat nem csak hogy nem áll meg a saját lábán (ez még nem lenne feltétlenül gond, lásd 2009-es a Titkos Inváziót, amit remekül kiegészít a két Avengers-sorozat), de tele van sutaságokkal.
A minisorozatban Amerika Kapitány áll az ellenállás élére, s a szabadságjogok zászlaját lobogtatva mond ellent feletteseinek. Mindezzel nem is lenne gond, hisz a Kapitány nem először bizonytalanodik el a honi törvényhozás hitelében, de Millar sajnos nem képes behatóan ábrázolni a kapitány motivációit. Mivel nem találja azokat az egymásnak feszülő érveket, amiken a hősök összekülönbözhetnének (pedig ezek nyilvánvalóan ott vannak, nézzük akár csak a párhuzamosan futó sorozatokat, akár az új mozifilmet), másmilyen konfliktusforrások után néz: titkos szuperbörtön az ellenálló hősöknek, akiknek a levadászására még a szupergonoszokat is bevetik, és egy balul elsült kísérlet, minek során Vasemberék tábora klónozza Thort, hiszen nem elég nagy aduász az oldalukon álló Őrszem (a Marvel házi Supermanje). Millar írása tele van további meggondolatlanságokkal, amik azért válnak fájó hibává, mert a Polgárháború közben halálosan komolyan veszi nem csak saját magát, hanem a szuperhős társadalom fogalmát is.
Steve McNiven kissé merev, a kondenzcsíkokat legtöbbször nélkülöző, ám talán éppen ezért nagyon is sajátos és kiváltképp tetszetős stílusa ugyancsak a füst verte csatatereknek áll nagyon jól: Amerika Kapitány, Vasember és Pókember szélesvásznú küzdelmei, illetve a két oldalas pózolások és egészoldalas cliffhangerek láttán nem ritkán áll fel a szőr mindnyájunk hátán, és Michael Turner epikus borítói is csak hozzátesznek az élményhez, így ha valaki igazán látványos csihi-puhikra vágyik, a Polgárháborúban biztos nem csalódhat – a harcoknak igazi átélhetőséget kölcsönző dráma azonban kissé súlytalanra sikerült Millar tálalásában.
A cikk a szerző eredetileg a prae.hu-n megjelent szövegének átdolgozott változata.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
