Ritka az olyan krimi, ahol minden mindennel összefügg, hát még ha egy sci-fi világba helyezik, amely maga is fontos elem az ügy megoldásában.
Valahol az űrben kering egy űrállomás, amit a mesterséges intelligenciák építettek, és amelyet – épp ezért – nem túl fantáziadúsan Egy Egy Egynek neveztek el. Az állomás maga körülbelül százezer kilométer magas és ezer kilométer átmérőjű alapterületű henger, amelynek belsejében a gravitációt a lehető legkönnyebben kivitelezhető módszerrel, forgással gerjesztik. Csakhogy az MI-k nem tétlenkedtek, benépesítették a bolygót az általuk teremtett élettel, ebben a zárt ökoszisztémában akad egy intelligens létforma is: a függeszkedők, akik magasan a mérgező felhőzet fölött, lajhármód tengetik mindennapjaikat a gazdag növényzetben. Az emberiség bebocsátást nyert az állomásra, hogy tanulmányozhassák a függeszkedők életformáját, intelligenciáját és kultúráját. Ez a nagyjából idilli környezet bomlik meg, miután két embert is meggyilkolnak az állomáson. Az emberiség Andrea Cortot, a DipTest nevű (félig-meddig rabszolgatartó vállalat) alkalmazottját (tulajdonát) küldi oda, hogy vizsgálja ki az esetet.
A szerző rendkívül fantáziadúsan építette fel az Egy Egy Egy világát és ökoszisztémáját: a függeszkedők alatt elhelyezkedő vaskos felhőréteg a forrásban lévő óceán kipárolgása, amely meleget biztosít a felső növényzetben is. A felhőben rovarok szaporodnak, amelyeket madarak fogyasztanak, amelyet pedig sárkányok kebeleznek be az ökológiai egyensúly fenntartásához. A függeszkedők kissé rasszistának tűnő, de cseppet sem xenofób kultúrája szintén lenyűgöző, ahogyan az is, hogy ebből mindössze annyit érthetünk meg, amelyet egy ember megérthet, nem többet. A növényzetben pedig ott élnek a szintén mászva közlekedő vagy siklókon repülő emberek, akik mind azért költöztek függőágy-épületekbe, hogy megérthessék ezt az idegen kultúrát. Az egész felett pedig a mindenható MI-k bábáskodnak.
Ami igazán különlegessé teszi a regényt, hogy a világnak nincsenek légből kapott elemei. Semmi nem azért van benne, hogy hangulatot fessen vagy mert szimplán jó ötletnek tűnt. Az író mindent tudatosan pakol bele és minden elemre szükség van a cselekmény előrehaladásához. A főhős nem csupán a kettős gyilkosságot igyekszik megoldani, hanem egyben az űrállomás és a függeszkedők kultúrájának, sőt, létezésének rejtélyét is, amire eddig képtelennek bizonyultak az ottani emberi kutatók.
Az állomáson kívül található dolgok ehhez képest viszont szándékosan homályban maradnak. Nagyon keveset tudunk meg a nem mesterségesen létrehozott idegen fajokról, ahogyan a korporatív rabszolgaság is csak adaléknak tűnik. De ez semmiképpen sem baj, ugyanis a csupán említés szintjén felmerülő elemek pedig a karaktereket formálják, építik, rétegezik. Ez azért különösen fontos, mert Castro nagyon merész húzással indít: elidegenít a főszereplőtől. Andrea Cort nem csupán antipatikus, aki mizantróp módjára viselkedik és eltaszít magától minden szembe jövő figurát, de még empatizálni is nehéz vele jó darabig. Ha pedig mindez nem lenne elég, a többi karakter közt is közel lehetetlen bárkit találni, akit kicsit is lehetne kedvelni. A folyamatos építkezéssel viszont egyre közelebb kerül hozzánk a figura. Fény derül a sötét múltjára, a motivációra és így egyre csupaszabban látjuk az embert kibukkanni az általa és a traumája által felépített falak mögül.
A holtak küldöttei nem csupán alapos (még ha tudományosan kissé ingatagnak ható) sci-fi. Krimi a javából, méghozzá olyan, ahol a szerző nem hanyagolja el egyik karakterét sem, a főhős pszichológiájába is mélyen beleásva magát. Ha pedig mindez nem lenne elég, a történet egyes fogaskerekei olyan komplex módon illeszkednek egymáshoz, amilyet krimiben már réges-rég nem láttunk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
