Chris Beckett regénye olyan játékra invitálja az olvasóját, amely rákényszeríti, hogy gondolkozzon rajta.
Játsszunk! Képzeljünk el egy olyan Föld-típusú bolygót, amelynek nincs napja. Magányosan sodródik az űr végtelenjében, azonban mégis élhető. Van rajta fényt és meleget árasztó növényzet, amely a bolygó magjából nyeri a hőt, aminek következtében kialakult valamiféle emberi fogyasztásra is alkalmas állatvilág. Ez már önmagában érdekes gondolatkísérlet lenne, de mindez Beckettnek nem elég. Dobjunk be az eddigiek közi egy emberi társadalmat, amely egyfajta űrbéli Robinson családként él és várja a megmentő földi űrhajót – immár 163 teljes éve.
A regény főhőse Vöröslámpás John, egy fiatal ember, aki az idősek szemében csak gyerek, ő viszont tudja, hogy túlélésre alkalmas felnőtt, amit be is bizonyít egy leopárd (pontosabban annak édeni megfelelője) levadászásával. Az egyetlen emberpártól származó, több mint 500 fős család azonban még így sem érti meg, hogy John miért elégedetlen a társadalom jelenlegi állapotával. A mindennapjaik egy őskori törzs szintjén mozognak, vadásznak, halásznak és gyűjtögetnek, azonban a túlszaporodás miatt egyre kevesebb élelem áll rendelkezésükre a békés kis völgyben. Az idősebbek azonban nem hajlandóak arra, hogy gazdagabb élelemforrások reményében új területeket fedezzenek fel, hiszen helyben kell maradniuk, hátha értük jön az űrhajó.
Beckett biztos kézzel vázol fel egy őskori szinten élő társadalmat, amelyet a törvények és a hagyományok eddig össze tudtak tartani. Tilos ölniük, hiszen ők valóban egy nagy család és évente megrendezett színházasdival emlékeznek Tommy-ra és Angelára, a két földire, akik a családot alapították és ekkor előveszik a régi eszközöket, amelyek a sosem látott otthonukra emlékeztetik őket. Csakhogy mindeközben a nyelvük szép lassan erodálódik, rádióból Rá Dió lesz, leszálló egységből Leszálló Eccség, ha pedig valamit nyomatékosítani szeretnének, csak megduplázzák vagy megtriplázzák az egyik szót. A nem túlzottan változatos génkészlet (igen, ha egy emberpár van, az vérfertőzést jelent) és a bolygó körülményei miatt azonban szép lassan felülreprezentálódnak az öröklődő betegségekkel rendelkező gyerekek, akik nem tudják elég hatékonyan kivenni a részüket a túlélésért folytatott harcból.
A bolygó mindennapossá vált veszélyei közt azonban újabb veszélyforrást jelent John, mivel hiába van igaza az élelemhiány kapcsán, épp a törzset összefogó, már-már vallásos hagyományok semmibevétele az, amely pusztulásba sodorhatja a társadalmat. A könyv nem csupán John szemszögéből meséli el az eseményeket, így az író hatékonyan be tud mutatni minden egyes álláspontot. Míg van, aki csak félti a lázadó gyerekeket, addig láthatunk olyat, aki pusztán birkaszerűen követi az egyik vagy a másik oldalt, megint mások önzéssel viszonyulnak a dolgok menetéhez és nem is gondolnak a család érdekeire. Ettől függetlenül a karakterek kissé sablonszerűnek tűnhetnek, ezt azonban betudhatjuk annak, hogy a nyelvet a vulgarizálódása egyre kevésbé teszi alkalmas konstrukcióvá a gondolatok kifejezéséhez.
A felszínen úgy tűnhet, hogy a Sötét Éden egy újabb young-adult regény, amelyben a kissrác megmenti a világot, ez azonban nagyon messze van a valóságtól. Beckett ugyanis az egyes álláspontok részletes bemutatásával az olvasóját is rákényszeríti a választásra, ugyanis mindkét oldalon racionális mozgatórugókat találunk. Hiába a játékos, képzeletet igénylő világépítés, vagy a tényleg egyszerű sztori, ezt a könyvet nem lehet csak úgy félretenni, miután végeztünk vele, mint az összes többi YA esetében. Igenis rákényszerülünk arra, hogy továbbgondoljuk, hogy az egyes (gyakran kimondatlan) kérdések közt valamiféle választ keressünk. És ebben a gondolatkísérletben nehéz döntésre jutni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
