A DC a 70-es, 80-as években letolt egy tetralógiát az Acélemberrel, a 90-es években pedig a bőregérrel is, a 2000-es években pedig mindkét figurát megpróbálták rehabilitálni. Megnézzük, hogyan sikerültek ezek a próbálkozások.
Bár kevesen tudják, de a Batman & Robin majdnem megduplázta a gyártási költségeit (nem úgy, mint az utolsó Christopher Reeve-es Superman, ami talán minden szuperhősfilmek legrosszabbika, és innen nézve elhinni is nehéz, hogy egy ekkora blockbustert hogyan lehetett így összecsapni). Viszont hiába az anyagi megtérülés, a nézők, a rajongók és a kritikusok hisztérikus halálhörgései eljutottak a stúdióhoz is, így a szériát lelőtték, és Schumacher munkássága épp úgy nem kerekedett trilógiává, mint Burton duplája. Ilyen előzmények után nem lehetett szó másról, csak egy rebootról, amit a Mementóval és az Álmatlansággal már kicsiben bizonyított Christopher Nolan vállalt magára.
A Batman reboot: “Miért zuhanunk a mélybe?”
A legtöbb ember fiatalon természetes késztetést érez arra, hogy megváltoztassa a világot, és ebben csak az eszközök kiválasztása különböztet meg minket. A szemtelenül gazdag Bruce talán sose ébredt volna rá erre, de gyermekként akkora trauma érte, hogy felnőttkorára teljesen azonosul az eszmével, áthatja a nietzschei életszemlélet, ezért megalkotja A Szimbólumot. A Batman Begins ezt a születést meséli el, páratlan precizitással.
Bruce (Christian Bale) megtagadja a félelmet, és a játékidő felétől egy denevérjelmezbe bújva riogatja a hozzá hasonlóan rémült bűnözőket, akik egyre nagyobb sikerrel kúsznak felfelé a korrupció hálójában, amit Gotham rendfenntartó erői egyre kevésbé tudnak kordában tartani. Ez elsőre röhejesen hangzik, de Brucenak megvan a kellő technikai háttere (a Wayne művek elkülönített részlege) és színészi kvalitása ahhoz, hogy elhitesse Batmanről, hogy ő maga az “Atyaúristen”.
A világ megváltására való törekvés (bár a Beginst a sok-sok kütyü mellett az teszi igazán reálissá, hogy csak Gothamben gondolkodik, nem az egész világban, mint a Schumacher-filmek) persze nem megy egyedül. Habár Bruce egyedül néz szembe az éjszaka sötétjével, sokan állnak mögötte. Elsőként ott van Alfréd (Michael Caine), aki apja helyett apja volt a fiatal örökösnek, és frankón megfogalmazza, hogy miért érdemes folyton szembeszegülni a tapasztalattal, és felállni. Az inassal szemben Lucius (Morgan Freeman), a Wayne művek mellőzött szakemberének ismeretsége nem nyúlik olyan messze, így kettejük kapcsolata még jobban kihangsúlyozza a kölcsönös bizalom fontosságát. Mellette Gordon rendőrfelügyelő (Gary Oldman) képviseli még a lovagiasság eszményképét, aki hasznos infókkal szolgál, de eszközeiben korlátozottabb, így leplezett örömmel fogadja a Denevérember érkezését.
Mint minden normális hősnek, Batmannek is megvannak a maga ellenségei, ebben a filmben négy is akad belőlük. Legtöbben kis mellékszerepekben tűnnek fel, mint Richard Earl (Rutger Hauer), aki a Wayne művek helytelen irányításával kapcsolatban kerül szembe Bruceval, Falcone, (Tom Wilkinson) mint a város aktuális kiskirálya, és Dr. Johnatan Crane (Cillian Murphy), aki remekül szemlélteti, hogy akiket a társadalom normálisnak gondol, az nem feltétlenül az. Az első és legnagyobb nemezis pedig Ra’s al Ghul (Liam Neeson), akinek feltett szándéka elpusztítani a haldokló félben levő városokat. Bruce sokat tanul tőle, de tanul Alfrédtól, Gordontól és Foxtól is, kettejük világnézetét pedig ez különbözteti meg egymástól.
Az extrák hosszasan taglalják, hogy milyen öszvér harcművészetet is dolgoztak ki a filmhez (a harcjelenetek gyakran kuszák, mert derékmagasságban vették fel őket, így a könyökkel való verekedés dominál), de azt tudjuk, hogy a nindzsákat nem kötötte a szamuráj féle becsületkódex. Ők végezték a piszkos munkát, így mesterei voltak az előzetes információszerzésnek, ellenség megzavarásának, eltűnésnek, és a menekülésnek is. A nindzsaharcművészet is arra törekszik, hogy megsemmisítse az ellenfelet, és ezek a jellemzők tökéletesen illenek Ra’s al Ghulhoz is.
Barátok és ellenségek között pedig ott áll a szerelem. Minden valamire való hősnek van egy múzsája, aki elindítja az úton a hőst, és akiért néha az egész vállalkozást képesek feláldozni, ahogy azt Bruce is majdnem megteszi a film közepén levő izgalmas autósüldözésben. Így Rachel (Katie Holmes) szolgál a film legnagyobb tanulságával, miszerint Bruce az igazi álarc.
Batman megvolt, jöjjön a Superman reboot is!
Nolan ezzel a relatíve realista, az 1977-es Superman mozi receptjéhez visszanyúló filmmel sikeresen talpra állította a franchine-t, majd később a Sötét lovaggal és A sötét lovag – Felemelkedéssel kerek trilógiává terebélyesítette azt – erről már bővebben írtam itt, a trilógiáról írt kritikámban. A Nolan-féle vízió azonban még a Marvel Studios univerzumépítő kísérlete előtt kezdődött el, miközben Nolan és Bale is inkább új projektek felé szeretett volna nézni, semmint hogy leragadjanak ennél az egy karakternél, ezért aztán nem volt kérdés, hogy az aranytojást tojó tyúk hamarosan újabb ráncfelvarráson fog átesni, ami idén meg is történt. A Batman Superman ellen – Az igazság hajnalában már Ben Affleck húzza fel a bőregérszerkót – érdekes, hogy Affleck egyszer már eljátszotta Fenegyereket is a filmvásznon, aki sok szempontból a Marvel Batmanjének is tekinthető, erre a film marketingesei külön rájátszottak.
A 2000-es évek elején már dübörögtek a szuperhősfilmek, és Batman újraélesztése is jól sikerült, úgyhogy Superman visszatérésére sem kellett már sokat várni, bár a Warner már a 90-es években is próbálkozott a rehabilitálással, de csak a TV-sorozatokig jutott. A rendezői székbe került Bryan Singer és az X-Men stábja azonban a Batman-rebbottal szemben nem újraépíteni, hanem „folytatni” próbálta a karaktert – ami végzetes hibának bizonyult. Az Acélember 2006-os újrája nem sikerült túl rózsásan, olyannyira, hogy továbbra is folytatás után kiáltott a félbehagyott széria – ami már épp úgy nem fog soha elkészülni, mint a Zöld Lámpás (A Warner első univerzumépítő kísérlete), a Fantasztikus Négyes (a Fox univerzumépítő kísérlete) vagy az Andrew Garfield féle Csodálatos Pókember (a Sony univerzumépítős kísérlete) folytatásai.
A Superman reboot: “A fiú felnő az apához. Az apa felnő a fiúhoz”
A Kripton szülöttei is csak emberek. Magasabb szinten járt a technológia, idősebb volt a filozófia, mégis hibáztak, és ezért az egész civilizációjuk elpusztult. Kivéve Supermant (Brandon Routh), aki szerencsésen túlélte a katasztrófát, de akit a Nap táplálta energia még korántsem emel az emberek felé. Clark ugyanolyan érző és hívő élőlény, mint a bolygó többi lakója, csak az ereje révén ezt látványosabban, és nagyobb emelkedettséggel tudja művelni.
Az új film problémás struktúrát választott azzal, hogy Louis (Kate Bosworth) köré épített egy családot. Louis férjének (James Marsden) szakmája, pilóta-mivolta egyértelmű válasz arra a Supermant alapjaiban meghatározó kérdésre, hogy a hősiesség rendkívüli adottság-e, vagy a cselekvő ember természetes tulajdonsága? Természetesen az utóbbi, hiszen bár a világot Superman menti meg, White nem kevésébé hősies figura. A film nyitva hagyott nagy kérdése viszont, s egyben üresjárata, hogy a szereplők hogyan kezelik a szerelmi háromszöget, és hogy miként reagál erre az ifjú Superman.
Jor-El, Superman apja (Marlon Brando) azt mondja fiának, hogy az embereket nem lehet megváltoztatni. Mindig lesznek rossz emberek, így vannak problémák, amiket az embernek saját magának kell megoldani, Superman legfeljebb segíteni tud a rossz elleni harcban, de az nem mindig olyan egyszerű, mint nemezise, aki maga a gonoszság. Luthorban (Kevin Spacey) egyszerre testesül meg az intellektualitás és az emberi butaság. Ő nem a Kent farmon nevelkedett, hogy bármiféle kapcsolat fűzze a tömegekhez, ezért az emberéletek sem nyomnak sokat a latba, amikor világmegváltó terveket szövöget – bár mint utóbb kiderül, szemben a képregénybeli karakterrel, a filmes verziót csak kicsinyes haszonszerzés vezérli. Luthornak azonban – az emberiség szerencséjére – ezúttal is van egy naiv csinibabája Kitty, aki sorsdöntő helyzetben képes helyes döntést hozni. Nem kell ehhez szuperhősnek lenni – ugyanakkor Kitty csak egy nagyon gyenge másolata az eredeti film Teschmacherének.
A színészek többsége hozza az elvárhatót, csak Kevin Spacey okozott nagy csalódást Luthor figurájával. Nem elég őrült, nem elég humoros, de nem is elég gonosz. Ripacs, a film legnagyobb gyengéje. Másfelől viszont a Returns gyönyörűen van fényképezve, minden beállítás megér egy misét, így ha a forgatókönyv hemzseg is a hibáktól, Brian Singer nem hazudtolta meg rendezői vénáját. Persze nem mehetünk el szótlanul a szépséghibák mellett, a CGI csúcstechnológia nem tudja felejtetni velünk, hogy a melodráma túlsúlyba került az akcióval szemben, ami egy ilyen pop-kulturális ikonnál igencsak furcsa.
A lassan hömpölygő csaknem három órás játékidő és a következetlen részletek (pl.: Superman ruhája, Superman fia, a kriptonit) ellenére én mégis azt mondom, hogy a Superman visszatér jó film lett, amit nehéz nem szeretni, mert árad belőle a korábbi Superman filmek iránti tisztelet (pl. tökre olyan, mintha a 70-es években játszódna, pedig hát nem is), még ha pont emiatt nem képes megállni a saját lábán, s felnőni az előzményekhez – de amikor felcsendül John Williams klasszikus zenéje, az embert áthatja a nosztalgikus pátosz.
Persze csak azokat, akik rajongtak a régi filmekért, de belőlük bizony kevés van. Ahogy azt az a legutóbbi, Zack Snyder és Nolan által levezényelt újabb reboot, az Acélember alkalmával is írtam, a közönség nem tudott mit kezdeni egy majd 30 éves film folytatásával. A Superman visszatér nem tudott elég meggyőző számokat produkálni, így a film kérdésfelvetései – egy folytatás hiányában – a kukában landoltak. Kár érte, ezért fel is került a filmvilág legelcseszettebb franchiseait listázó cikksorozatunk első részébe.
Na jó, akkor már megint rebootolni kell őket!
A DC jó pár lépéssel le van maradva a Marvel mögött univerzumépítés terén, amit most igyekszik nagyon gyorsan lefaragni. A 2000-es évek első szuperhős hullámában, amiben – a Beginshez hasonlóan – a Returns is fogant (és valójában a bebukott Zöld Lámpás film is, aminek egyszerűen csak nagyon elhúzódtak a munkálatai), még nem sokan gondolták komolyan, hogy lehetséges a képregények világának egységes univerzumát filmre adaptálni, ezért sem a Nolan féle Batman, sem Singer Supermanje nem törekedett ilyesmire, bár a 2007-es Legenda vagyokban már elfért egy easter egg a két karakter közös kalandjáról. A Begins persze óriási siker volt, ezért addig készítették hozzá a folytatásokat, amíg arra Nolan hajlandó volt, és érthető okokból csak utána láttak hozzá Superman újbóli rebootolásának.
A feszített tempó eredménye, hogy az Acélember második része már kitesz egy fél Igazság Ligáját, hiszen benne van Batman és Wonder Woman is, továbbá cameózni fog Aquaman, Flash, és Cyborg (szegény Zöld Lámpás egyelőre kimarad a szórásból). Ezzel párhuzamosan Batman cameózik a Warner másik idei „szuperhősfilmjében”, az Öngyilkos osztagban, és – feje tetejére állítva a Marveles sikerreceptet, ahol előbb a hősök önálló kalandjai jöttek ki – forog a közös univerzum második és harmadik önálló kalandja, a Wonder Woman és az Affleck féle Batman. Előbbinek egyébként az elmúlt években ugyancsak volt egy csúfos TV-s bukása Adrienne Palickivel, ahol DC téren ugyancsak óriási a káosz, szemben a Marvellel, ahol a TV-sorozatok is a mozifilmessel egy univerzumban játszódnak – de erről majd máskor. A végén még széles vásznon láthatjuk a Crisis on Infinite Earths-öt – ez a rajongói filmplakát egyben azt is jól tükrözi, hogy milyen érzések környékeznek meg, amikor a DC átgondolt filmes univerzumépítési terveire gondolok:
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
