Ben H. Winters nyomozója ezúttal egy szimpla eltűnéses eset után talpal a közeledő apokalipszis árnyékában.
Hank Palace már második alkalommal nyomoz olyan esetben, amelynek voltaképpen semmi tétje nincs. Nem mintha bárminek is lenne valós tétje a közelgő apokalipszis árnyékában, amikor a 2011GV1 nevű aszteroida (másnéven Maia) be fog csapódni a Földbe, de ez van. A hard-boiled detektív viszont akkor is nyomoz, ha semmi értelme, ha csak szélmalmokkal hadakozik. Sőt, különösen akkor.
Márpedig Hank Palace igazi hard-boiled detektív. Míg Winters a The Last Policeman-trilógia első darabjában egy öngyilkosságnak álcázott gyilkosságról írt, itt egy mezei eltűnésről van szó. Márpedig egy olyan világban, ami néhány hónap múlva megsemmisül, egy eltűnés semmit nem jelent, könnyen lehet, hogy az illető csak elment, hogy kipipálhassa a bakancslistája összes tételét. Csakhogy egy olyan férfi tűnt el, aki nem félt vállalni a felelősséget semmiért, az aszteroida árnyékában beszállt az apósa pizzériájába és megbeszélték, hogy addig működtetik, amíg csak tudják, a feleségének pedig örök hűséget fogadott, mindezt igazi keresztényi elhivatottsággal.
Winters remekül hozza mindazt, ami a Gyilkosság világvége előtt esetében is jól működött: megvan az egyre vastagodó melankóliával megtámogatott realista karakter- és világábrázolás, a szépirodalmi igényű szöveg, valamint a kellő mennyiségű sci-fis és krimis zsánerelem egy remek kombinációhoz. Csakhogy mindez nem lenne elég, ha középső kötetet ír az ember. Az egyszerű eset ezúttal kissé háttérbe szorul a preapokaliptikus társadalomábrázolás mellett, ez azonban a regény javára válik.
Már nem csak öngyilkosok és bakancslistások vannak, hanem akadozó áram- és vízszolgáltatás, internethiány, a rendőrségnél is egyre kevesebben dolgoznak (maga a főhős is magánpraxist gyakorol egy ideje). Mindemellett viszont megjelentek a felaprózódott társadalom újabb, kisebb sejtjei: egyetemi köztársaságok népbíráskodással, fegyveresen őrzött éttermek és konteó-hívő hippik, akik szerint elkerülhető lesz a Maia becsapódása, csakhogy ezt a gonosz kormány (persze amikor még létezett és tényleges hatalommal is bírt) eltitkolta az emberek elől. Mindeközben pedig özönlenek a menekültek Amerikába a világ keleti feléről, mert mindenki a lehető legtávolabb szeretne tartózkodni az űr sötétjében hömpölygő haláltól.
A Végső ígéretek legnagyobb újítása mégis az, hogy nem filozofálgat annyit az elkerülhetetlenen, mint az első rész. Kevesebb a moralizálás, itt-ott több a cinizmus, máshol épp az értelmetlen reménykedés, ez azonban kissé visszaveti azt a megállapítást is, amelyet az első rész esetében megfigyelhettünk: az aszteroida már nem igazán integráns része, nem szereplője a könyvnek. Most csupán egy ketyegő óra, amely visszafelé számol a világvégéig. Ezzel együtt az egyes karakterek céltalan sodródása is kevésbé van jelen. Aki mostanra nem lett öngyilkos, annak van valamiféle mikroszintű vagy akár az egész emberiségre kiható terve, ha nem is mindenkinek a túlélésre, de arra biztosan, hogy a hátralévő idejét hogyan szeretné eltölteni. Ettől pedig Hank sem annyira egyedi kötelességhajhász, mint az első részben.
Azt gondolhatnánk, hogy épp ezek miatt a folytatás kissé gyengébb lett, ám ez nem így van. Kifejezetten jó látni, hogy már nem a főhős az egyetlen kötelességtudó figura, pusztán annyi történt a két kötet közt eltelt időben, hogy az emberiség maradékában időközben végbementek mindazok a folyamatok, amelyek az ő fejében már korábban lejátszódtak. Márpedig ezek a folyamatok teljesen természetesek egy olyan globális esemény előtt, mint egy emberiséget kipusztító kődarab lezuhanása az égből.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
