Az acél emléke egyszerre fontos és megbotránkoztató, magával ragadó és egy helyben toporgó, az viszont biztos, hogy épp ezek miatt megkerülhetetlen.
Nehéz lenne egyetlen szóban jellemezni, Richard Morgan regényét, de ha muszáj volna, akkor az „ambivalens” mindenképpen közeli találat lenne. Nem csupán azért nehéz az olvasó dolga, aki csupán szeretett volna egy vérbeli dark fantasy-t kézbe, mert kap egy elképesztően egyedi világot, ami viszont lassan bontakozik ki és folyamatosan a tudatlanság homályában tart, hanem azért is, mert a szerző előszeretettel botránkoztatja meg, ahol csak éri, arról nem is beszélve, hogy mindez betudható egyszerre valamiféle polgárpukkasztó humornak és fontos kortárs társadalmi kérdések kitárgyalásának.
Mindemellett persze valóban dark fantasyvel van dolgunk, ahol a karakterek megkeseredettek és kényszerpályán mozogva, egykori önmaguk árnyékaként veszik ki részüket az újabb csatákból, a saját keserűségüket pedig próbálják mindenáron szarkasztikus humorral elütni. Brutálisan gyilkolnak, ha a szituáció úgy hozza, és beszólogatnak egymásnak, ha épp nincs jobb dolguk. Azonban az író nem hajlandó befeküdni a fantasy korábbi, jól bejáratott kliséinek, ha teheti, ha nem is mindig, de számos esetben félredobja azokat és egy-egy helyzet feloldására egészen pofánvágósan meglepő megoldásokat hoz. Mindezt pedig jó adag realizmussal fűszerezi meg, ami miatt tényleg megdöbbentő, néha pedig egyenesen megbotránkoztató jelenet születnek.
A cselekmény három szálon fut párhuzamosan. Főszereplőnk a korábbi háborús hős, Ringil, aki a gazdag Eskiath család gyermeke, ennek ellenére életét egy porfészekben tengeti kocsma-anekdotázóként, kivetve a civilizált társadalomból és családjából. Barátja, Sárkányvész Egar, akivel anno együtt harcoltak, egy barbár lovas nép gyermeke, aki ha tehetné, konformista lenne, egyszerűen hiányzik neki a civilizált birodalmak kényelme és fényűzése. Egykori társuk, a félvér ember-kiliath Archeth Indamaninarmal pedig az uralkodó kvázi rabszolgájaként képtelen valamit is kezdeni magával az emberek világában, a technokrata kiliathok utolsó tagjaként. Ebbe a nihilbe kényelmesedve élnek, egészen addig, amíg meg nem tudják, hogy ideje ismét felkerekedni, mert új ellenség közeleg.
Az acél emléke legnagyobb erősségét nem lehet csak úgy találomra megmondani. Egyrészt Morgan remek karaktereket alkot, akik nem riadnak meg a harctól, néha személyes sértettségük vezérli őket, máskor viszont el tudják engedni és némi humorral elütni a legdurvább utálkozásokat is. Minden keménységük mellett ki-ki a maga módján értelmes, Ringil elegágánsan köpi oldalba a társadalmi normákat, Archeth intelligens mérnök, Egarnak pedig megvan a magához való, józan paraszti esze, ami nem igazán társul műveltséggel.
Másrészt nem csekély szerep jut a mesteri történetvezetésnek. Sokáig csak kapkodjuk a fejünket, hogy kik ezek, mit csinálnak és egyáltalán miért követjük őket, a könyv végére azonban teljesen összeáll a sztori kerek egésszé. A szándékos összezavarás elsősorban annak köszönhető, hogy Morgan sokkal inkább szeretné első körben (vagyis a regény első felében) felállítani a világ kereteit, amiben mozog, így nem fektet energiát abba, hogy magát a cselekményt magyarázza. Emiatt megköveteli az odafigyelést az olvasótól, viszont a rejtvényfejtésért cserébe valóban látjuk a teljes képet egyben. (Akinek nem állt össze, annak az újraolvasás határozottan ajánlott.)
Ami viszont teljesen biztosan sokaknál ki fogja csapni a biztosítékot, az a szándékos és teljes mértékben öncélú polgárpukkasztás. Ringil karaktere ugyanis meleg. Ezen önmagában még könnyedén túl lehetne lendülni, viszont a jelenetek között mindhárom történetszálon számolatlanul jön szembe a szexualitás és a szerző azzal akar mindenkit zavarba hozni, hogy nem kevés leírás jut a homoszexuális közösülésnek vagy akár a különféle fajok közti erotikának. És itt már-már pornóba hajlóan részletes leírásokra kell számítani. Emellett pedig nem finomkodnak a szereplők sem, röpködnek a káromkodások, a fajgyalázás, Ringil pedig csak a barátaitól nem veszi támadásnak ha fartúrónak szólítják.
Bármennyire is úgy tűnik, hogy az ilyen társadalmi kérdéseknek, mint a homoszexualitás vagy a rasszizmus az író baltával megy neki (de cseppet sem homofób vagy rasszista módon), mégis az látszik, hogy már maguknak a témáknak a beemelése és kényszerű kitárgyalása is egy olyan aktus, amelyre eddig a fantasy berkein belül egyáltalán nem került sor. Az egy dolog, hogy ilyen módon forradalmi a regény, azonban valóban az összes lehetséges oldalát bemutatja ezeknek. Látjuk a homoszexuális és a homofób álláspontot, valamint megjelenik a rasszista és a kisebbségi álláspont egyaránt. Ilyen módon tulajdonképpen az olvasóra bízza, hogy milyen oldalt választ, és a folyamatos megbotránkoztató jelenetek csak arra valók, hogy taszigáljon valamelyik irányba a skálán.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
