Ann Leckie: Mellékes háború – Díjeső után köpönyeg

Ann Leckie ismét elkalauzol minket a Radch Birodalomba. Trilógiájának első kötetében, a Mellékes igazságban bemutatta nekünk hősét, Breq-et, akinek tudata korábban egy űrhajóéhoz volt kapcsolva – ő volt a Toren Igazsága és a hozzá kapcsolt összes katona egyetlen elmében. Így szolgálta a Radch Birodalmat és a császárt, csakhogy mostanra egyetlen teste maradt. A remek alapötlet szórakoztató cselekménnyel és profi kidolgozással párosult, ráadásul okos húzással kicserélt minden E/3. személyű névmást „she”-re, ezáltal érzékeltetve, hogy olyan társadalomban járunk, ahol a nemek megkülönböztetése véglegesen megszűnt. Ennek következtében senkiről sem tudja az olvasó, hogy milyen nemű. Az első kötet díjesője ezáltal teljesen érthető volt, lényegében bezsebelt minden bezsebelhetőt. A sorozat második regénye, a Mellékes háború szintén kapott néhány jelölést, ez azonban már jóval kevésbé volt indokolt.

Az uralkodó, Anaander Mianaai megbízza Breq-et, hogy egyedül maradt emberi testébe zárva, flottaparancsnokként látogasson el új hajója, a Kalr Kegyelme fedélzetén az Athoek Állomásra és védje meg az általa meggyilkolt hadnagy hozzátartozóit, mindezt ráadásul a császár rokonának inkognitójában. Hamarosan kiderül viszont, hogy túlságosan élesek a kulturális különbségek a helyiek és a megszálló radchaaiak közt ahhoz, hogy ez egy olyan sima küldetés legyen, mint amilyennek első blikkre tűnik. Csakhogy egyáltalán nem is érdekfeszítő.

Ann Leckie tudta, mik voltak az első kötet hiányosságai és igyekezett kiküszöbölni őket. Végre többet kapunk Breq magányából, miután közös tudata megszűnt létezni, és csonkán éli az életét. Ezzel együtt pedig azt is látjuk, hogy egyenesen kénytelen elszigetelődni a körülötte lévőktől, mivel kapitányként nem teheti meg, hogy a legénységgel próbáljon meg normális, hétköznapi kapcsolatokat kialakítani. Ennek ellenére mégis folyamatosan tanulmányozza a saját és katonái pszichéjét, a beszélgetésekben kimutatott reakciókat, ezáltal igyekezve jobb vezetővé válni és egyfajta jól működő hivatalos viszonyt kialakítani az alárendeltekkel. De ettől vajon lesz-e valódi személyisége?

Ami ellenben megdöbbentő, hogy teljes egészében hiányoznak a regényből mindazok a pozitívumok, amik az első részben megvoltak. Semmi nyoma alapos kidolgozottságnak, ehelyett egy borzasztóan túlírt könyvet kapunk, amiben nincs olyan párbeszéd, amely zavartalanul, pszicho-áskálódás nélkül zajlana le. Emellett a világ is elég szépen borul egy kicsit, számomra totálisan érthetetlen, hogy egy olyan hatékony hódító hadseregben, mint a radchaai (amely faj ráadásképp annyira civilizált, hogy kidolgozta magából a nemeket is és a „civilizált” szavuk a saját népük neve), miért képtelen normálisan működni a parancsuralmi hierarchia. Lépten-nyomon megkerüli és megkérdőjelezi mindenki a felettesét, legtöbbször persze Breq-et. Emellett borzasztó nagy hiba, hogy az első részt érdekessé tevő genderkérdés szintén olyannyira túlírt, hogy kis híján önmaga paródiájává válik. (Gondolok itt például a péniszekből font nyakláncokra. Igen, tényleg.) Ha pedig mindez nem lenne elég, a cselekmény is abszolút érdektelen, egy marginális helyszínen járunk, ahol marginális politikai machinációk zajlanak mindenféle idióta nevű fajok közt (van egy „rrrrrr” nevű faj, de hogy miért?), ráadásul az egész piszok messze van az első kötetben kibontakozó háború fősodrától.

Összességében Leckie jobbat tett le ott, ahol az első kötet esetében hiányosságot éreztem és mindent elrontott, ami korábban működött. De nem gondolnám, hogy ez az ötlettelenségre vezethető vissza: itt kérem megint a középső kötetek átka csapott le. Ugyanis a trilógiákra általában véve jellemző (hatalmas tisztelet a kivételnek), hogy a második részek csupán átvezetésül, afféle extra képkockákkal bővített előzetesként szolgál a mindent nagyon epikusan lezárni szándékozó harmadik könyvhöz. Márpedig a Mellékes háború fejjel futott bele ebbe a falba.