Folytatódik a John Scalzi katonai sci-fi sorozata, immár a hatodik résszel. Csakhogy erre sok mindent rá lehet sütni, csak azt nem, hogy katonai volna.
Scalzi ott folytatta, ahol a Vének háborúja széria előző kötete, A lázadás hangjai abbamaradt. A Gyarmati Szövetség vastagon megmártózott a pácban, köszönhetően egy titokzatos, új ellenfélnek. A lázadás itt már nem csak hangokból áll, hanem kézzel foghatóvá válik, miközben kiderül, hogy mi a helyzet az elmeként irányított, tök üres, rejtelmes gonoszok által irányított űrhajókkal. A könyv pedig tulajdonképpen egyetlen kérdésre keresi a választ: milyen háttérben megköttetett alkuk és politikai machinációk szükségesek ahhoz, hogy mind a Gyarmati Szövetség, mind a Föld, mind pedig a Konklávé kikeveredjen a villámcsapásszerűen érkezett kulimászból és lenyomják az újonnan felbukkant háttérhatalmat?
A szerző hasonlóan építette fel a kötetet, mint az előzőt, azonban most online epizódok (pár kisregény és sok, elsősorban hangulatfestő novella) helyett kapunk négy kisregényt, amelyek különféle szemszögből mutatják meg a Gyarmati Szövetséget ért csapást. Az első történetben van egy agyunk a tartályban, a másodikban a Konklávé belpolitikájába nyerünk betekintést, a harmadikban végre ismét találkozunk a Gyarmati Véderővel, míg az utolsó az előző könyv főszereplőivel, Harry Wilsonnal és társaival kísér minket végig a megoldás felé vezető úton. Ami a jó hír, hogy pontosan ugyanannyira szórakoztató dialógusok jönnek szembe, mint az eddigi kötetekben. Nem feltétlenül lehet a karaktereket kidolgozottnak nevezni, az viszont biztos, hogy továbbra is nagyon jól lehet velük azonosulni, mivel általában kesernyés humorral tálalják nekünk azokat az eseményeket is, ami üvölt a drámáért.
Csakhogy van egy rossz hír is. Aki várta, hogy megint jönni fog valami gigantikus aprítás, ami az eddigi részekben végig megvolt, annak csalódnia kell, ugyanis ebben a kötetben van a legkevesebb katonai szál (igen, még kevesebb, mint a Zoë története esetében, ami durva, tekintve, hogy az egy young adult regény volt). Olyannyira elenyésző a Gyarmati Véderő tevékenykedése, és ezzel párhuzamosan annyira előtérbe kerül a polgári vezetés által folytatott diplomácia, hogy az Árnyékszövetség már nem military sci-fi. Sokkal inkább beszélhetünk diplomáciai sci-firől, hiszen alig történik benne bármi, ami a hadsereghez lenne köthető, ami pedig véletlenül mégis, az inkább életérzést közvetít, semmint csatákat. Tulajdonképpen egészen elképesztő, hogy Scalzi alig csinált valamit a kötetben, hanyagolta az eddigiekben lefektetetteket, és még így is kimondottan élvezetes kisregényeket sikerült írnia.
Noha a harmadik regénytől, Az utolsó gyarmattól kezdve egyre inkább háttérbe szorult a katonai vonal, ennyire konkrétan és nyíltan még sosem mellőzte az író a hadviselést. Ami viszont kárpótol minket, hogy a diplomácia sem sokkal kevésbé izgalmas terep, mint a frontvonal, csakhogy jóval lassabban és vontatottabban működik. Ennek ellenére maga a könyv cseppet sem válik nyögvenyelőssé, legfeljebb hiányérzet marad utána az olvasóban, amiért nem azt kapta, amit a sorozattól megszokott. Csakhogy gondoljunk bele, ha még mindig ugyanazt kapnánk, mint az első néhány regényben, akkor mostanra bődületesen unalmas lenni azt olvasni, hogy a Gyarmati Véderő hős katonái megint elmennek valahová és megint lezúznak valami idegen fajt, ami általában cuki, de kegyetlen, vagy ocsmány, de relatíve jó arc, közben pedig azon lamentálnak, hogy a háború rossz. Ugye? Hiába, a humor ereje és az írói gyakorlat együtt csodákra képesek. Vagy kicsit kevésbé jó, de még így is pazar folytatásokra.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
