A nagy budapesti zombiapokalipszis igaz és hiteles története #8

Maci, október 26. 7:50

Ha egy vámpír megharap egy zombit, a zombi változik vámpírrá, vagy a vámpír zombivá?

Ilyen és ehhez hasonlatos elmés bugyutaságok jártak a fejemben, pedig már csak percek voltak hátra a teljes hypoxiámig, és a halálomig. Pár perces szendergésből keltem így is. Tök nonszensz, hogy végül nem egy zombihorda végez velem, hanem az oxigénhiány. Mindent megtettem annak érdekében, hogy kijussak erről a helyről, de elfogytak az ötleteim. Aztán nagyjából fél óra alatt keresztülmentem a tagadás/elfogadás/beletörődés szakaszain, és most már csak azt várom, hogy elszenderedjek. Végleg. Már érzem, hogy egyre álmosabb, levertebb vagyok. Csak percek kérdése és eszméletemet vesztem, minden egyes lélegzetvételemmel közelebb kerülök ehhez.

Számoljunk! Ketten vagyunk egy nagyjából két köbméteres légmentesen záródó zsilipkamrában, ami nem működik. Be tudtunk jönni, de már sem továbbmenni, sem visszamenni nem tudunk. A belélegzett levegő 21% oxigént, 0,04% szén-dioxidot, 78% nitrogént és néhány tized százalék nemesgázt tartalmaz. Ezzel szemben a kilélegzett levegő körülbelül 16% oxigént, 4,0% széndioxidot tartalmaz. Nyugalmi állapotban az ember szervezete átlag 250 ml oxigént használ el percenként (ez alatt kb. 7 liter levegőt lélegez be). A két köbméter levegőben található 420 liter oxigént tehát a két ember nagyjából 14 óra alatt fogyasztja el. Ez persze az optimális eset, de ez az érték jóval kevesebb, hiszen ha hozzávesszük, hogy amint az oxigén koncentrációja lecsökken 17 százalékra, már akkor fönnáll az ájulás veszélye, akkor még rosszabb a helyzetem. Ha jól számolok, nagyjából 11 órám van, amiből eltelt 10 és fél. Legalábbis azt hiszem. Nagyapám órája már megint megállt.

Mit rontottam el, hogy idejutottam?

Október 25. 9:10

– Van itt hátsó kijárat? Azonnal ki kell jutnom innen! – ripakodtam rá a Margit körúti Roni ABC amúgy is halálra rémült pénztáros lányára, miután a rendőri erők hókotrókkal kezdték feltolni járdára a gazdátlanná vált gépjárműveket, hogy utat nyissanak az úttesten, s legalább egy sáv járhatóvá váljon. Marha jó, hogy azt közben nem mérlegelték, mi nem tudunk kijutni innen. Az egész művelet azután vált szükségessé, hogy a tegnapi „felkelés” után most már egyre több fertőzött van az utcákon, az irányítás pedig kezd kicsúszni a szervek kezei közül. Miután lövöldözésbe torkollott az Átriumnál egy zombiattak, az egész Margit körutat megtisztítják, hogy a különböző hatósági járművek a mentőktől és tűzoltóktól kezdve a járványügyön át a TEK-ig ide tudjon jönni. A boltban az egyik vevő azt mondta, a hírekben még nem hallott arról, hogy ilyen véres események történtek volna, mint itt mellettünk, valószínűleg ezért is veszik ennyire komolyan a helyzetet a szervek.
– Van, de ennek a lakóépületnek a belső udvarára nyílik, az pedig ugyanúgy zsákutca, másrészt amúgy sincs hozzá kulcsunk! – mondta az Ági névre hallgató, cselekvőképesebb másik pénztáros.
– Hol zajlik az áruszállítás? – váltam egyre idegesebbé.
– A bejárati ajtón hozzuk be az árut, és rögtön levisszük a pincébe. – mondta lemondóan Ági.
– Ez az! A pince! Ha oda lemegyünk, annak talán van másik kijárata, nem? Végülis, ez egy elég nagy lakóépület! – próbáltam olyan határozottan mondani ezt, ahogy tudtam, nyugtatva saját magamat is.
– Nem megyek le a pincébe, mi van, ha ott is vannak zombik? – kezdett picsogni az eddig szótlan Judit nevű pénztáros.
– Ha nem zártatok oda hullákat, akkor lehet nem találkozunk élőhalottakkal – bújt elő újra a szarkasztikus énem.
– Én lemegyek veled! – mondta Ági. – Jön még valaki?
A Roniból a többi alkalmazott vagy be sem jött dolgozni, vagy már reggel úgy döntött, hazamegy, így a két csajon kívül egy mulya árufeltöltő, egy nyugdíjas néni és egy kb. velem egykorú fiatal pár volt. Judit annyira hisztizett, hogy mindenkit rábírt arra, hogy inkább maradjanak, és várjanak addig, amíg a yard lesz oly kegyes, hogy odébb tolja azt a kocsit a bejárat elől, ami eltorlaszolta. Én Ágival a pince felé indultam, de előtte még elpakoltam néhány dolgot Zsuzsi hátizsákjába. Tényleg! Vajon mi lehet vele?! Az egész kiszabadulási hadműveletem akkor érdekes, ha tényleg Danihoz ment, és mondjuk nem a szomszéd utcában vár rám.

Elraktam még a korábban talált három meggybefőttet, a Késmánia magazinból kiszedtem a mellékelt „Survivor”-típusú túlélőkést tűzgyújtóval, a biztonság kedvéért pár csomag gyufát, egy már bontott üveg ásványvizet, egy kicsit megpuhult narancsot, egy csomag papírzsebkendőt, kézfertőtlenítőt, és – helyismeret ide vagy oda – leemeltem egy Budapest térképet is. Nagyjából ez volt minden, amit vihettem magammal a kiürült boltból. Ági levette a köpenyét, ekkor tűnt fel először, milyen helyes, arányos testalkata van, és hogy a pólója alatt nincs melltartó. A keble gyakorlatilag kicsinyített mása volt magának az egész nőnek: tömör, izmos és lenyűgözően hatásos. Hmmm. A kerek mellek apokalipszis esetén is elvonják az ember figyelmét. Mélázgatásomat kabátja cipzárjának felhúzása törte meg. Mondjuk, azt belátom, hogy egy zombitámadás esetén kevés hasznát veszem Áginak, de szemre sokkal helyesebb volt, mint Judit, vagy a mulya árufeltöltő srác. Mindenképp ki akart jutni ő is, ráadásul a Rákóczi térnél lakott, így mehettünk együtt is.

Lementünk a pincébe, ami hatalmasabb volt, mint gondoltam. A Roni ugyan a Margit körútra nézett, de az alagsor egybenyitotta a Jurányi utca és Bajvívó utca lakóépületeinek pincéit is. Ekkor jött a mesteri ötlet, hogy a volt töriszakos évfolyamtársam (és egyben exlakótársam) pont a Bajvívó utcában él, elvileg beengedhetne a lakásába. Remek ötlet, de még mindig nincs térerőm!

– Van itt lent egy régi tárcsás telefon, próbáld azzal, hátha sikerül! – mondta Judit. Először Krisztán mobilját próbáltam, de csak Kautzky Armand felelt. Ezután a vezetékes számán hívtam, az már kicsöngött.

– Halló tessék? – dörmögte a telefonba.
– Szia Krisz, itt Maci. Otthon vagy?
– Szia Lacccikám – erősen megnyomva a C-t –, igen, egy kis Fifát nyomok az új Xboxomon. Nem ugrasz át?
– Történetesen pont a pinyóban vagyok, nem engednél fel?

Pár perc múlva már Krisztián lakásán voltunk, és azt tervezgettünk, hogyan juthatnánk legegyszerűbben a Blahára, ami eleinte kicsit nehezen ment, mert Krisz nem tudta levenni a tekintetét Ági dekoltázsáról. Eleinte hülyeségeket beszélt arról, hogy nézek ki, és mindenképpen törölközőt akart adni. Nem értettem, de végre sikerült arról beszélnünk, ami igazán fontos volt:

– A felszínen nincs értelme haladni, mert a hírekben azt mondták, minden járhatatlan, magára hagyott autók vannak sok helyen, máshol a zsaruk sajátítottak ki részeket, de ha normálisan tudtok haladni, akkor is bárhonnan fertőzöttek kerülhetnek elő – mondta Krisz.
– Akkor mit csináljak? Repüljek? – értetlenkedtem.
– Nem, menj a föld alatt!
– De hülye vagyok, tényleg, mehetnénk metróval!
– Igen, tényleg hülye vagy, a metró nem jár. Ráadásul van egy rossz hírem, a metrómegállók közötti szakaszok is hatalmas zsilipkapukkal vannak lezárva, hogy elszeparálják egymástól a tereket. Kevesen tudják, de a metróalagút a legnagyobb óvóhely Budapesten, amely nagyjából 220 ezer embert tud befogadni. Ott kb. három napra elég a víz, a levegő és az áram, de időbe kerül, amíg átalakítják a helyet. A kormány ugyan még nem kezdte el leterelni az embereket, de már folyamatban van a dolog, így nem tudtok átfutni a metróalagúton a Blaháig. Viszont van egy ezzel kombinálható megoldás – és már vett is elő pár történelmi térképet, az 1970-es évek Budapestjéről.
– Tudjátok mi az az F-4? – nem is várta meg, hogy válaszoljunk, folytatta – Az F-4-es objektum, vagy közkedvelt nevén a Rákosi-bunker egy titkos atombunker a belváros alatt, kb. 39 méter mélységben a Kossuth tér és a Szabadság tér között, egyfajta elnyújtott H betű alakban. Kevesen tudják, akik pedig igen, azok tagadják, hogy közvetlenül kapcsolódik az Országházhoz, a Kossuth téri metróhoz, és az MSZMP Budapesti Bizottságának egykori székházához, ami most a II. János Pál pápa téren van. Mivel a kettes metró építésével párhuzamosan készült, ezért van némi kapcsolódás a kettő között. El kell jutnotok valahogy a felszínen a Batthyányi térig, ott le kell szöknötök a metróba, és átfutni a sínek mentén a Kossuth térig. Nem lesz para, a sínek már áramtalanítva vannak. Ezen a térképen látszik, hol tudtok átmenni az F-4-es objektumba, ahonnan pedig egy keskenynyomtávos vasútvonal fut egy ideig párhuzamosan a metróalagút mellett. Elmentek rajta a Blaháig, ott átrongyoltok a metróalagútba, ahol aztán már a felszínre mehettek. Elvileg ilyen egyszerűen hangzik, de mindenhol dolgozókba vagy akár élőhalottakba is botolhattok. Az ajtókat maximum ősrégi lakatok zárják, úgyhogy kaptok tőlem egy pajszert.
– Huhh, rengeteget segítettél. Akkor ezeket a térképeket elrakom, jó? – kérdeztem.
– Megvesztél, ezek az Országos Levéltár példányai, hogyan számolok el velük, ha nem hozod vissza vagy összevérzed?
– Szerintem van komolyabb problémájuk is!
– Rajzold le!

Még szerencse, hogy hoztam magammal térképet, amit átfirkálhattam. Amilyen halkan csak tudtunk, kiosontunk a lakásból és a kis utcákon keresztül próbáltuk megközelíteni a Fő utcát illetve a Batyit.

– Kéne nekem is valami önvédelmi eszköz – mondta Ági. A kezébe nyomtam a pajszert, de így én maradtam fegyvertelen. Szerencsére pont egy üresen hagyott gyrosos mellett mentünk el, ahonnan szemmel látható módon sebtiben távozott mindenki. Kinyitottam az ajtót és a pult mögé settenkedtem.
– Pont most akarsz egy pitát betolni vagy mi van? – kérdezte Ági.

Válaszolni sem érkeztem, hogy a gyrosvágó késért ugrottunk be, amikor valaki rám vetette magát. A földre terített én pedig bevágtam a fejem. Alig láttam a fájdalomtól, de próbáltam küzdeni, és eltartani magamtól a nyakamat célba vevő élőhalott gyrosárust. Ági egy jól irányzott mozdulattal fejbe vágta a pajszerrel támadómat, aki mozdulatlanul terült el mellettem. Agyvelő, koponyacsont és  vér landolt az arcomon. Elhánytam magam. Még öklendeztem, amikor hátulról Ági lábát kapták el. Sikoltott, próbált szabadulni hamarosan pedig csattogó fogak is megjelentek a bokájánál. Felkaptam a mögöttem lévő pénztárgépet és a nyomorult fejét vettem célba. Annyira szédültem, hogy végül a kezeit találtam el, sőt még Ági lábát is lehorzsoltam. Ez persze elég volt ahhoz, hogy legyen elég ideje, hogy szétverje támadója fejét.

– Tovább kell mennünk! – mondtam ellentmondást nem tűrően és egyik kezemmel a gyrosvágókést, a másikkal Ági karját ragadtam meg és kiráncigáltam az utcára. Végigrohantunk a Fő utcán, bár szinte nem láttam a fejfájástól, majd lementünk a metróhoz. Mindig is be akartam lépni olyan ajtókon, amiken „illetékteleneknek belépni tilos”-felirat szerepelt, de ezt nem mertem kimondani, mert annyira csengett a fülem, hogy féltem, túl hangosan teszem majd. Minden gond nélkül lejutottunk az alagútba, elslisszoltunk munkások mellett, és az F-4-ben sem volt para. A keskenynyomtáv is ott volt, ahol Krisz mondta, sőt, még egy szerelvény is állt rajta, de beindítani nem tudtuk. Volt azonban egy hajtány, azzal jutottunk el az Astoriáig – bár közben többször eszméletemet vesztettem. Továbbhaladni nem tudtunk, ugyanis mint kiderült, az alagút nem épült tovább. Volt viszont egy jelzőtábla, ami az igazi metróalagút felé mutatott. Régi zsilipkapu volt, de már csak bent jöttünk rá, hogy vészzáras. Kinyitni ugyan nem volt nehéz, de amikor bent voltunk, megfelelő gombkombinációkat kellett megnyomni ahhoz, hogy utána kinyílhasson. Beragadtunk, én pedig újra elájultam.

Október 25. 20:48

Órákra kidőltem. Szerintem agyrázkódásom van. Ági is elég szarul van, a lábán lévő sérülés teljesen begyulladt. Ezek szerint mégsem én horzsoltam le. Képszakadás.

Október 26. 2:09

Ági is alszik, remélem nem fog zombivá változni, amíg itt szenvedek. Szétrobban a fejem, de újra elalszom.

Október 26. 4:34

Lázálomból ébredek valódi lázálomba. Ági homloka tüzel, izzad, arra kér, öljem meg. Kicsit jobban vagyok, de nem szűnik a fejfájás. Ellenőrzök minden illesztést, minden panelt, de nem volt mód a szabadulásra.

Október 26. 7:02

Ági láza hihetetlenül felszökött, a testhőmérséklete gyakorlatilag felforralta a belső szerveit. Az utolsó óráiban már nem volt magánál, de nem is baj, mert nem nagyon tudtam volna neki mit mondani. Ráadásul nem tudtam megölni. Nem volt annyi vér a pucámban, hogy teljesítsem a kívánságát. Legalább 10-szer hittem azt, hogy már meghalt, de csak kihagyott a légzése. A legutolsó ilyennél már ellenőriztem a szívverését is, de már nem volt tapintható. Sejtelmem sem volt, hogy hány perc múlva következhet be az átalakulás, de legyőzve rettegésem, a koponyájába döftem a késemet. A vér elöntött mindent a padlón. Ekkor jöttem rá, már olyan rég visszafojtottam a légzésemet, hogy légszomjam van. Aztán rájöttem, nem ezért van. Haldoklom. Fogy a levegőm. Pánikoltam, csapkodtam, őrjöngtem, rugdostam az ajtót.

Október 26. 7:50

Miután gyors fejszámolással kikumuláltam, mennyi időm van hátra, lecsekkoltam a telefonom, hátha valamilyen csoda folytán van térerőm. Legnagyobb megdöbbenésemre volt. Azonnal Zsuzsit tárcsáztam. Kicsöng. Felveszi.

– Kurva gyorsan kellene jönni értem, mert kb. fél órányi levegőm van. Az Astoriánál vagyunk a metróalagútban. Van itt egy bunker jobb kéz felől a Széll Kálmán felé. Véletlenül bezártuk magunkat. – mondtam volna tovább is, de megszakadt. Király. Érdemi információval nem szolgáltam, ráadásul érthetetlen módon többes számban fogalmaztam, pedig már egyedül voltam.

Szétnéztem a zsilipben, és tényleg egyedül voltam. Zavarodottan néztem szét, hová tűnhetett Ági. A vértócsa még mindig ott volt a földön, de a teste sehol sem volt. De a vértócsa az én koponyámból folyt. Képzeltem volna az egészet? Szépen lassan tisztult a fejem, és rájöttem, jóideje egyedül voltam. Ági csak a telefonhívásomig volt velem, utána vissza akart menni a boltba, de rosszul sült el a dolog. Az egész fejbevágós történet nem a gyrososnál történt, hanem a pincében. Ott támadtak ránk, ott tepertek le, ott kúrtam be a fejem, ott harapták meg Ágit (durvábban, ahogy az előbb hallucináltam), és én végeztem vele, még a helyszínen. Krisztián nem Ági csöcseit nézte megigézve, hanem az én véres és zavart fejemet. Arra már nem emlékszem, hogy jutottam pontosan ide, az agyrázkódás és a vérveszteség hatására még mindig tompa voltam, de mindenesetre újra kéne számolnom, mennyi időm is van hátra. Két kömbméteres légtérben egyedül mégiscsak több időre elegendő oxigénem van!

Újabb percek teltek el, és egyre jobban láttam mit kell tennem. Átnéztem Zsuzsi hátizsákját, amelyben felkészült (női) filmes lévén csupa olyan dolgot találtam, ami megmentheti az életem. Az intim betét és a szigetelőszalag a (fej)vérzésemet csillapította, az Advil Ultra a fájdalmaimat, a csavarhúzókészlet pedig a levegő elszívó/befúvó fedél eltávolításában segít majd. Még szerencse, hogy apám mindig hagyta, hogy szétszedjek dolgokat, és mesélt ezekről a metrószellőzőkről.

Gyorsan sms-t írtam Zsuzsinak és Daninak, hátha valamelyikük megkapja idővel:

A Tisza Cipő bolt pincéjében leszek! Hozzatok csákányt és feszítsétek fel a pinceajtójukat!

Elhatároztam, életben maradok!

Ja, és szerintem zombivámpír a megoldás.

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!