Lehetséges, hogy a felszínen változott az irodalmi megítélés, azonban a kultúra lelkének legsötétebb zugaiban még ugyanolyan előítéletek övezik a női írókat? Emancipáció és a harcos feminizmus ide vagy oda.
Mikor volt már, hogy Amantine Lucile Aurore Dupin a George Sand írói álnév mögé bújva jelentette meg regényeit, hogy elismerést tudjon szerezni az irodalmi életben vagy hogy Mary Ann Evans megírta anonim cikkét a Westminster Reviewban „Silly novels by Lady Novelists” címmel, majd pár év múlva férfi álnév alatt megjelentette első regényét, mint George Eliot! Távol érezzük magunktól a viktoriánus érát, amikor a Brontë nővérek Currer, Ellis és Acton Bell néven adatták ki később bestsellerré vált regényeiket, pusztán hogy megóvják magukat a női írókat övező előítéletektől és azonos esélyekkel indulhassanak a pályán.
Christina Lynch és Meg Howrey szintén férfi írói álnév alatt jelentették meg közös thiller regényüket, mint Magnus Flyte, melyet később azzal indokoltak, hogy nem szerettek volna olvasókat veszíteni azzal, hogy női néven publikálják a regényt, hiszen tanulmányok is bizonyítják, hogy a férfiak szívesebben olvasnak – főként egyes műfajokban, mint krimi, sci-fi, fantasy – férfi írók által jegyzett műveket. Lynch és Howrey viszont már nem a viktoriánus korban tettek így, hanem 2012-ben.
Sir Vidiadhar Surajprasad Naipaul Nobel-díjas író – sokak felháborodására – néhány éve azt nyilatkozta, hogy egy írónőt sem tudna megnevezni, aki irodalmi teljesítményben egyenrangú lenne vele. Ezután még hozzátette, hogy egy vagy két bekezdést olvasva egy műből meg tudja állapítani, hogy nő írta-e, a minőségéből. Nem vitatjuk Naipaul szuperképességeit, viszont kijelentéséből kiderül, hogy korántsem múltak el azok az idők, amikor a nők íróként kényszerből választanak férfi álnevet.
Persze egy oldalról lehet ezt az attitűdöt egyszerű marketingként értelmezni, hogy az eladhatóság érdekében nem döntenek a nők a genderazonos írói név mellett, ahogy rengeteg férfi író is női álnéven írja romantikus ponyváit, mert a nők is nők tollából fogadják szívesebben a szerelmi történeteket, melyekben a főhősnővel azonosulnak. Illetve nem feltétlen piaci megfontolás vagy kényszer áll a döntés mögött, lehet ez az énelbeszélős regények esetében írói szerep is, állhat a hátterében nem genderazonos írói identitás, kapcsolódás egy hagyományhoz, határfeszegetés, vagy egyszerű játék is.
Másik oldalról nézve viszont mégis érthetetlen – főleg műfajspecifikus szempontból – miért olvasnak szívesebben egy nőknek szóló regényt nők nőktől, férfiak pedig például sci-fi regényt férfiaktól. Számos női író publikált férfi álnéven, hosszú ideig lelepleződés nélkül, illetve azt sem vitathatjuk, hogy Mary Shelley regénye, a Frankenstein mára a sci-fi- és a horrorirodalom alapkövét képezi.
James Tiptree, akit kifejezetten maszkulin írónak gondoltak, 10 éven át sem lepleződött le, és akkor is csak a végtelenségig elszánt rajongói miatt kellett felfednie valódi személyazonosságát. Ursula K. Le Guin, a műfaj másik nagy nőalakja, akivel Triptree még a lelepleződése előtt levelezni kezdett – természetesen James Tiptreeként -, örömét fejezete ki, hogy Alice Bradley Sheldon már a sci-fi írónők táborát erősítheti. Sheldon/Tiptree ki is állt a nők ügye mellett. 1991-ben még díjat is elnevezte róla: a James Tiptree, Jr. díjat olyan fantasy és science fiction műnek ítélték oda, amely a nemek értelmezését, szerepét egyedi módon ábrázolja, tárja fel.
Mégis volt-e valami hatása az irodalmi életben elismerést szerző írónőknek, Tiptree és a hozzá hasonló író(nő)k harcának az érvényesülésért? Mindenki által ismert történet, hogy Rowlingnak, amikor a Harry Potter először jelent meg, a kiadó javasolta, hogy csak a keresztneve kezdőbetűje és ne a Joanne kerüljön a borítóra. Későbbi krimijét már Robert Galbraith név alatt jelentette meg. Persze a mai technikai eszközök már lehetővé teszik, hogy egy rejtőzködő írót más korábbi művei alapján leleplezzenek a stílusjegyeit összevetve. Sőt, a pszichológiai kutatásokon alapuló programok képesek az írójuk nemét is megállapítani, nagy százalékban jól, bár valószínűleg nem Naipaul gondolatmenete alapján. Akár magunkat is tesztelhetjük, mennyire nőiesek avagy férfiasak a szövegeink matematikailag.
Ezzel szemben Ann Leckie tavaly megnyerte a közönségszavazás alapján osztott Hugo-díjat a Mellékes igazság című regényével, amelyben ráadásul az összes hímnemű, E/3. személyes névmás (he) helyett nőnemű (she) szerepel, még azokban az esetkben is, amikor a nyelvtani szabályok ezt nem teszik lehetővé. Idén pedig egy rakás ókonzervatív sci-fi rajongó és laikus megpróbálta megpuccsolni a Hugót, nehogy már a libsik osztogassák a díjat egymásnak – sikertelenül. A fő kérdés mégis az, hogy a mű befogadásában mennyire számít, és mennyire kell számítania annak, hogy az író nő avagy férfi.
Sajnos még számos példa bizonyítja a fent említetteken kívül is, hogy a pozitivista irodalomkritikai hagyomány – és a megelőző sztereotípiák a nőirodalommal szemben – mennyire rajta hagyta a bélyegét a 21. századi átlag olvasó gondolkodásmódján, miszerint az író kiléte, életrajza fő szempont egy adott műhöz való viszonyulásban. Lehetünk akármilyen felvilágosultak, és tudatosak abban, hogy eltekintsünk az szerző személyétől, amíg az érzelmeink is nagyban befolyással vannak arra, milyen könyveket olvasunk, nem tudjuk kivonni magunkat a kollektív tudatba mélyen belevésődött előítéletek alól. Elvégre cipőt a cipőboltból, romantikus ponyvát női íróktól, keményvonalas sci-fit pedig férfi írók tollából!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
