Kim Stanley Robinson: Aurora – Az Emberiség nem Mark Watney

Valahogy mindig nehéz feladat elkezdeni egy újabb Kim Stanley Robinson regényt. Sok a tudományos magyarázat, amit állandóan keresztülsző a töménytelen mennyiségű filozofálgatás, de nincs mese, Robinson így ír. Aztán minden alkalommal kiderül, hogy teljesen felesleges volt ágálni ellene, az új könyv is pont ilyen, csak éppen annyira érdekes, hogy letenni fényévekkel nehezebb feladat, mint belekezdeni. Nincs ez másképpen a legújabb könyve, az Aurora kapcsán sem.

A regény központjában ezúttal (a terraformálás helyett) egy többgenerációs csillaghajó társadalma áll, amely már a céljához közeledik, a Tau Ceti csillag E jelű bolygójának Aurora nevű holdjához. Robinsonnál nincs semmiféle technológiai bravúr, amely miatt hipp és hopp ott teremhetne a legénység, komótosan haladva olyan 160-170 év alatt oda is érhetnek, persze csak ha nem üt be valami súlyos probléma. A főszereplő, Freya már a hajón született, így annak ökoszisztémái közt vándorolva és a lakókkal ismerkedve próbálja megérteni a komplett társadalmat, később pedig képességeihez mérten igyekszik kivenni a részét a hajót sújtó gondok megoldásából.

Robinson ismét olyan tudományos alapossággal áll neki a regénynek, hogy az olvasó a végén hajlamos azt érezni, hogy szakértője lett a témának. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a szöveg minden esetben kifogástalan, emiatt egyszerre szépek és érthetően magyarázóak az általa használt metaforák és analógiák. Ezúttal pedig a narrátor kiléte is olyannyira izgalmas, hogy érdekes a szöveg minőségi változásait is figyelemmel követni. (Nem, nem lövöm le, ki a narrátor.) Emellett olyan alapossággal dolgozza fel a választott témáját, hogy azon nyomban le tudja törni az ember idealizmusát, amikor rádöbbenünk arra, hogy igen, még az is probléma, hogy van egy minimális foszforveszteség a hajón, ráadásul csak feltételezhetjük, hogy a kondenzáció miatt, mert lehet más is, és ha ez még nem lenne elég, az egész küldetés vesztét okozhatja.

A szerző ezúttal olyan messzire és mélyre visz minket az ilyen jellegű – de főleg azért ennél jóval fajsúlyosabb – problémákba, hogy egy idő után rádöbbenünk arra, hogy tulajdonképpen előfordulhat, hogy minden hiábavaló. Lehetetlen feladat úgy meghódítani a csillagokat, hogy ilyen sokáig tart az út, mert előbb vagy utóbb az entrópia elkezdi felemészteni a hajót és a benne lévőket (a baktériumoktól kezdve az emberekig) egyaránt, ráadásul egy célbolygó lehet eleve halott vagy az életünkre törhet, harmadik opció nincs. Talán nem vagyunk mind potenciális Mark Watney-k, talán nem oldhatunk meg mindent talpraesettséggel? Mi van, ha az ökoszisztémákat eléri a devolúció? Mi történik, ha a társadalmi megosztottság uralkodik el egy zárt közegben? Vagy mi a helyzet akkor, ha a kilátástalanságból talán csak az önfeláldozás vezethet ki – vagy talán még az sem?

Vagyis hiába a regény folyamatosan érkező tudományos ismeretterjesztői szerepköre, a középpontban még mindig mi állunk, mint nagybetűs Emberiség. Ha megoldható a küldetés (amitől mellesleg a jövőnk függ), ha nem, mi bevállaljuk, hátha sikerül. Az író azáltal nem ereszti az olvasót, hogy rákényszeríti a lamentálásra. Nem hagyja, hogy elsikkadjanak ezek a kérdések, sem a papíron, sem a fejekben, mert tulajdonképpen nincs semmi, ami ezeknél fontosabb lenne. Emiatt a szerző regényei minden alkalommal olyan közel állnak a tökéletességhez, hogy könnyedén megbocsátjuk neki a történet hiányát; még ha nem is könnyen fogyasztható olvasmányokról van szó. Tanít és gondolkodtat olyan alapossággal, hogy észre sem vesszük és már be is daráltuk az egész könyvet. Ez alól nem kivétel az Aurora sem. Ha pedig Robinson egyszer úgy döntene, hogy mindezek mellé ír még egy kis cselekményt is (ami sosincs), akkor eljön majd az ideje, hogy kidobjuk a Clarke/Dick/Asimov/stb. összest az ablakon és kikiáltsuk őt a sci-fi legújabb koronázatlan királyává.