Sam Raimi rendezőnek sikerült a lehetetlen, a sorozat talán még az eredeti filmeket is felülmúlhatja. Pilotkritka.
Bruce Campbell, alias Ash majd 30 év után visszatért, s ezúttal a Starz gyártásában készülő tévésorozatban gyűlik meg a baja az alvilágból előtörő démonokkal és szellemekkel. Sam Raimi rendezőnek sikerült a lehetetlen, a sorozat talán még az eredeti filmeket is felülmúlhatja, nem unottan száll fel a nosztalgiavonatra, hanem inkább csak simán csúcsra járatja a témát.
A direktor 1981-ben indította útjára a Gonosz halott-szériát, a film három epizódot élt meg 1992-ig. A második rész egyfajta újrázása volt az első résznek, csak talán még brutálisabb és viccesebb volt, mint az eredeti, a harmadik rész, az Army of Darkness pedig egy időutazós őrület, ahol Ash a középkorban kényszerül szembeszállni a holtak birodalmával.
Ez hangozhatna elég rettenetesen is, de a sorozat nem véletlenül emelkedett kultstátuszba, a brutális hentelésen kívül ugyanis a legfontosabb tulajdonsága, hogy mindez hihetetlenül vicces, és nem feltétlenül a Horrorra akadva-filmek bárgyú altesti humorával operál.
Már szinte közhelynek számít, hogy a sorozatok színvonala lassan, de biztosan utoléri a nagyjátékfilmekét, de azt azért nem gondoltam volna, hogy egy lényegében misztikus, zombis, trash alapokon nyugvó széria esetében fogom ezt az érzést a legerőteljesebben megkapni.
A technikai kivitelezés egészen a káprázatos, a computer-generált és a mechanikus trükkök nagyon szép összhangban működnek, az operatőri munka szépen illeszkedik a horroros műfajkeretekbe, de sok esetben kifejezetten ötletes, még akkor is, ha néha talán túl sokat döntögetik meg a kamerát. A karakterek bár természetesen túltoltak, de kifejezetten izgalmasak, bőven van bennük annyi, hogy egy, de akár több évadot végig lehessen velük csinálni.
Ami számomra leginkább elvitte a hátán az egészet, az a forgatókönyv, ami Ivan Raimi és Sam Raimi munkáját dicséri. A történet 30 évvel játszódik a filmek cselekménye után, a félkezű Ash pedig egy barkácsáruházban dolgozik, megöregedett és valahogy nem nagyon akar neki összejönni az élet. Szerencsére az alkotók nem a lassú építkezést választották, percek alatt újra előkerül a holtak könyve és az álmos amerikai kisváros felett gyanús fellegek kezdenek gyülekezni (szó szerint). És persze el is indul vértől tocsogó hentelés.
Ettől lehetne még az egész egy nosztalgikus valami, a filmek poénjait újrahasznosító hollywoodi felböfögés, de szerencsére a karaktereket, így Ash-t is sikerült új tartalmakkal föltölteni, az előzményeket nem ismerők számára is komplex élményt adva. Az Ash vs Evil Dead egyelőre úgy néz ki tágabb dimenziókat nyit meg az eddigi filmek világában, vannak egyértelmű jelzések arra, hogy többet fogunk megtudni mind a holtak könyve hátteréről, mind pedig arról, hogy miért pont Bruce Cambellnek kell a pokol támadását immáron negyedszer is elviselnie.
A humora folyamatosan önreflexív, különösen a műfaji keretek között, vannak benne egészen finom rejtett poénok, de természetesen a már-már esztétikai szinten repülő agyvelődarabkák is előidézhetnek hevesebb nevetésgörcsöket is, ahogy már az elmúlt 35 évben Raimiéktől megszokhattuk. A háttértörténetnél ha nem is várhatunk a Trónok harcához hasonló komplexitást, az bizonyos, hogy az alkotógárda nem a folyamatos suspense- és buszhatásra hagyatkozik, hanem saját törvényekkel rendelkező, a néző számára élvezhető világot alakított ki.
Ash-en kívül az elkövetkezendő pár hónapban sok szerep fog jutni egy afroamerikai nyomozónőnek, a főszereplő lúzer latino kollégájának, valamint egy kifejezetten izgalmas és szexi bolti eladólánynak. Hogy négyesük miként fog az évad végéig muzsikálni még kérdéses, de az alapok elég biztatóak.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
