A montázsfilm és a found footage műfaj háttere és úttörői után ideje belevágnunk (hehe) a közepébe. Mert ahogy az internet felbukkant, elérkezett a hobbi-vágók mennybemenetele is.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Semmi sem eredeti.” – mondta Jim Jarmusch 2004-ben. – „Lopj bárhonnan, ami inspirál, vagy felkelti a fantáziádat (…) Viszont csak azokat nyúld le, amik tényleg a lelkedhez szólnak. Ha így teszel, a munkád (és lopásod) hiteles lesz. A hitelesség felbecsülhetetlen; eredetiség meg nem létezik. (…) mindig emlékezz, mit mondott Jean-Luc Godard: „Nem az a fontos, hogy honnan veszel valamit, hanem az, hogy hová viszed.”
Mindezt remix-kultúrának nevezzük: ahogy a sampling jelen van a zenében a kezdetektől, és más néven a mémek is az állóképek történetében, úgy a filmek is tudatosan vagy tudattalanul folyamatosan újrahasznosítanak valami korábbit – tágabban nézve pedig tárgyaink, ételeink nagy része is már létezett más formában, mielőtt kapcsolatba kerültünk velük: remixeken alapul az életünk.
Lawrence Lessig foglalkozott sokat mindennek a 21. századi formáival, 2001-ben ő alapította a Creative Commonst, ami egy zseniális szervezet, mivel annak szenteli működését, hogy minél több alkotás legyen legálisan felhasználható és megosztható, és 2008-ban Remix címen könyvet is írt az internetes popkultúráról . A jog harvard-i professzora egyébként a 2016-os amerikai választások egyik elnökjelöltje.
HIRDETÉS
„A kultúra a múltra épít” – ezt már a „CopyLeft” web-aktivistái írják a copyrighttal foglalkozó manifesztójuk első pontjában. A Creative Commonsról, köztulajdonról és netszabadságról szóló dokumentumfilmjüket minden érdeklődőnek ajánlom – a talán ismertebb Pirate Bay film mellett.
A jogdíjak kérdése ugyanis nehezen megkerülhető. Mert lelopni néhány filmet, amire nyersanyagként tekintesz, egyszerű, de ha a hollywood-i stúdiók kopognak, hogy te miért akarod később feltölteni saját alkotásként, az kicsit bonyolultabb. Sokan mások is dolgoznak ezen Lessig és a CopyLeft mellett, az amerikai „Fair use” mintájára az EU-ban is vannak törekvések arra, hogy például paródiák, oktatási anyagok és kritikák készítésénél a szerzői jog tulajdonosának engedélye nélkül is felhasználhatóak legyenek különböző művek.
Eisenstein sírna örömében, ha ma egy pár órát eltölthetne a YouTube előtt.
Humoros és informatív montázsfilmek százai, ezrei kerülnek föl naponta, és egyre több alműfajjal is találkozhatunk.
Az AMV legszebb napjait az internet elején élte meg, a kívülállók által kissé lenézett animéket azonban sokan profi szinten párosították kedvenc dalaikkal, a szájmozgásokat, vágási és belső ritmusokat zenére időzítve. Hasonló az a remix-típus, amikor politikai beszédekből vágnak össze dalokat, ez amerikai elnökökkel kapcsolatban a legnépszerűbb, és még a YouTube 2005 végi indulása előtt készült, de azon híressé vált videó a legjobb példája, amiben George Bush a Sunday Bloody Sunday című háborúellenes U2 dalt „dolgozza fel.”
Szállóigévé vált remixek emelik ki a Karib-tenger kalózai és a Gyűrűk ura egy-egy mondatát is, a „Why is the rum gone?” és a „Taking the hobbits to Isengard” 20-20 milliós nézettség körül járnak.
A supercut már megjelent a 90-es években, mint cikkem előző részében láttuk, de igazán ez is 2006-ban indult hódító útjára, valahol a CSI Miami rosszabbnál rosszabb „Yeah” poénjai körül. Nem kevésbé szórakoztató a Lost első három évadának összes értetlenkedése, Joe Pesci összes „okéja” a Halálos fegyver sorozatból , vagy a Sebhelyesarcú összes „fuck”-ja sem. A töménytelen Wes Anderson-összegzésre ráunva pedig nemrég úgy reagált egy vágó, hogy ezekből a supercutokból készített supercutot.
A „trailer mashup” nem sok magyarázatra szorul, hagyom, hogy magáért beszéljen néhány példán keresztül: Ragyogás, mint családi komédia, a Vissza a jövőbe, mint meleg románc, vagy simán a TRANSFORMINATORS. Mások azt mutatják meg, hogy milyen lenne a Taxisofőr Disney-változata, vagy A Jedi visszatér David Lynch stílusában.
Néhány rajongó arra vállalkozik, hogy kedvenc filmjét még jobbá tegye, vagy legalábbis egy kicsit a sajátjává azzal, hogy újravágja. Így készült el a Star Wars előzménytrilógiát a kínos részektől megfosztó „Phantom Edit”, de ami még fontosabb: rajongók rekonstruálták a felújítások nélküli eredeti trilógiát is. A Memento hivatalos dvd-jén kronológiai sorrendben is megtalálható a film, én pedig azt tervezem, hogy a Nimfomániásból csinálok egy nézhetőbb filmet a dagályos Stellan Skarsgård-jelenetek kivágásával.
A szinkronparódia egy különleges, sokrétű típusa a film-újrahasznosításnak. Néha két film hangsávját keverik össze, így a Blöff Bunkója osztja a Star Wars szereplőit, vagy Darth Vader szólal meg az Oroszlánkirályban. Ide tartozik az a másfél évvel ezelőtti hullám, amikor versekre cserélték ki a magyar szinkront, zseniális eredményekkel:
De alapvetően a szinkronparódiáról a legtöbbeknek az jut eszébe, amikor egy Humor Harold egy rossz mikrofonnal meg pár fingós poénnal a tarsolyában nekivág a világhálónak. Nos, ebben azért ennél sokkal több lehetőség rejlik, ahogy az még a YouTube előtt, 2004-ben kiderült a Vektor alkotóinak köszönhetően. A Mátrix első két részét ők úgy vágták össze egy filmmé, hogy annak saját története van, de ami a legfontosabb, humorában és mondanivalójában is intelligens maradt. (A mai napig letölthető a műremek, ajánlom mindenkinek.)
A „musicless music video” is ide tartozik, ami utóbbi pár évben tűnt fel kellemes pillanatokat okozva, sőt, a szöveg nélküli politikai beszéd is kifejlődött belőle. A reverz szinkronparódia most nagyon viccesnek számít az USÁban dubsmash néven, ebben filmek híres soraira tátognak emberek, ki tudja miért. Valahova ide sorolható az „indokolatlan cenzúra” is, ami könnyedén tette a Szomszédok szereplőit őszintén perverzzé:
A hosszban és kreativitásban is egyre figyelemfelkeltőbb kollázsfilmek sorában említésre méltó a majd’ egyórás Hollywood Burn és a néhány hónapja megjelent Hell’s Club, ami 10 percben 30 film klubjelenetét dolgozza össze lenyűgözően egy koherens egésszé:
A mashup nagyjátékfilm parnasszusára kevesen másztak föl eddig, de nem lehet elmenni például amellett, hogy Woody Allen is egy szinkronparódiát rendezett először. A What’s up, Tiger Lily? ugyanis egy teljesen újravágott japán kémfilm 1966-ból, ami itt egészében látható. 1982-ben Steve Martin főszereplésével jelent meg a Halott férfi nem hord zakót, de a forgatott jelenetekkel összevágott több tucat régi noir ad ki egy történetet. (Egy évvel később Allen is készített még egy ilyen technikájú filmet, a Zeliget.) Pálfi György és vágócsapata 2011-2012-ben szintén ennek a ritka, de lenyűgöző műfajnak új mérföldkövét alkották meg, a Final Cut-ot, ami 450 különböző mű részleteiből ad ki egy összefüggő történetű kollázsfilmet.
Mindemellett a „klasszikusabb” found footage film is virágzik, de a határterületen is találhatunk például olyan példákat, mint az egymásra vetített hat Star Wars epizód pszichedelikus tripje.
Szórakoztató volta mellett több praktikus haszna is van a mashup-kultúrának. Rengetegen így kezdik próbálgatni szárnyaikat vágószoftvereken – és lesznek ezáltal érdekeltek a filmkészítésben, illetve profi vágók is gyakran hívják föl magukra a figyelmet, majd jobb esetben kapnak komoly megbízásokat is.
Ahol van internet és egy közepes számítógép, teljesen demokratikus is az újrahasznosítás lehetősége: bárki bármit csinálhat és feltöltheti, és egy tűrhető montázst nagyon könnyű csinálni. Egy igazán jót viszont nehezebb, mert a témának aktuálisnak, az alapanyagnak ismertnek, a beavatkozásnak pedig észrevehetetlennek kell lennie.
A videóművészet is szakma lett mára: 80-as években az első new york-i video jockey-k kezdték az élőben montázsolást, a 2010-es évekre pedig minden valamire való együttesnek és klubnak van VJ-je, akik a látványért felelnek.
A kísérleti film tehát él és virul az interneten és azon kívül is, több tucat különböző néven és formában, és olyan természetesen csinálja minden résztvevője, mint a népdalokhoz hozzáköltő parasztember, aki mit sem sejt saját szerepéről.
