Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól – Elpazarolt lehetőségek könyve

Még sosem éreztem olyat egy kiadott könyv olvasása közben, hogy minden egyes ötlet, amely egyébként agyrobbantóan zseniális is lehetett volna, ugyanazon egy dolog miatt bukik el és csak keserű szájízt hagy maga után a számban. Ez pedig a kibontatlanság. Nem az a baj, hogy a szerző szépirodalmat szeretne csinálni, ahogyan az sem baj, hogy minden egyes mondatnak akkora súlyt szeretne adni, hogy az koppanjon, hanem az, hogy nem hajlandó soha megállni és kicsit boncolgatni a leírtakat. Így sokkal inkább érezzük az egészet az elpazarolt lehetőségek tárházának, semmint regénynek.

Egy merénylet (pontosabban a Merénylet) után Buda és Pest két külön városként folytatta életét, amely a globális politikának meg is felelt. Budán a teokratikus államforma van és egy korábban teljesen jelentéktelen szekta irányít, Pesten pedig a keleti migránsokkal közösen technológia központú városállam jön létre. Míg Buda a múltba tekint, Pest pedig a jövőbe néz, addig a régi belváros megragadt a jelenben és senkiföldjét alkot a két polisz között. Itt végzi mindennapi csencseléseit Corvinus, aki régen egy árvákat pénzért befogadó brutális figura karmai közül szökött meg. A történet kezdetén épp turistáknak rekonstruálja a Merényletet, méghozzá a merénylő szerepéből, amikor is kap egy megbízatást, hogy kerítsen elő egy eltűnt gyereket. Ezért felkerekedik és átkutatja az egész (egykori) várost a szökött fiú nyomában.

A cím dallamos hangzása, az igényes borító és a műfaji pozicionálás, miszerint egyszerre sötét hangulatú sci-fi, underground könyv, Budapest-regény determinálták számomra, hogy ott díszelegjen a polcomon, a pozitív élményhez pedig hozzáad, hogy magyar underground zenei idézetek és számcímek alkötják a fejezetcímeket. Csakhogy olvasás közben kiderült, hogy valahogyan egyik sem igazán. A világ építgetése olyan aprócska információmorzsákból történik, hogy nem érzem mögötte az erőteljes és megdöbbentő sci-fi jövőképet, de mégis annyira valószínűtlen, hogy nem igazán jön át az underground-érzés sem, hiába az alvilági figurák hajtják előre a sztorit és a kettészakadtság annyira különbözővé teszi egymástól a városrészeket, hogy valamiért a Budapest-regény sem jön át igazán (noha ez a része működik még a leginkább).

Egyrészt látszik rajta az, hogy mindezek a műfaji besorolási kísérletek csupán arra szolgálnak, hogy a szerző nyugodtan írhasson olyan szépirodalmat, amely a mai társadalmi problémákat boncolgatja a nem túl távoli jövőbe helyezve, ahol mindezek már következményekként léteznek. Itt nem kisebb dolgokról beszélünk, mint a technofóbia, a migráció, a vallási fanatizmus, de a főszereplő Merénylet-performansza kapcsán akár még a média/művészet/történetírás szubjektivizáló, emiatt erősen torzító szerepe is felmerülhet.

A szépirodalom feléből azt sikerült megvalósítania, hogy a szöveg valóban elképesztően szép lett. Csakhogy annyira sokat markol és olyan kevés a rászánt oldalszám, hogy folyamatosan keveset fog. Egy-egy mondat, hiába sikerült jól, annyira súlyos szeretne lenni, ráadásul annyi mögé zsúfolt kimondatlan filozófiával, hogy egy idő után már azt érezzük, hogy gyomorfájdítóan sok benne a céltalan gondolkodás, ezek az egy mondatok pedig óhatatlanul is közhellyé változnak.

Ez a jelenség még csak nem is egyedülálló az irodalomban és ugyanígy jelen van a többi művészetben. Mondhatni tipikus az elsőkönyves szerzőknél. Később általában rájön az ember, hogy egy regénynek nem kell szólnia mindenről, mert arra ott az életmű. Ezek az elsőkönyves hibák viszont annyira felgyülemlenek a Feljövök érted a város alól esetében, hogy gyakorlatilag nem marad hely a sztorinak sem, amely így egyszer csak véget ér, épp amikor még éreznénk a motivációt a továbbolvasásra. Így viszont csak egy szomorú emlék marad, amelyet sok-sok „lehetett volna” tarkít.

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!