Nem csak a gótikus rémregény, hanem a keményvonalas proto-sci-fi egyeduralmát is Mary Shelley törte meg Az utolsó ember című regényével.
Retró témájú sorozatunkban már szó esett a sci-fi gyökereiről az államregények szemszögéből. A tudományos fantasztikum mai formája azonban nem az ókori és kora újkori utópiákban kezdett körvonalazódni, hanem csak a XIX. század folyamán. Mary Shelley klasszikusa, a Frankenstein, noha elsősorban horror, egyben tekinthető hard SF-nek, mivel az írónő kora tudományos eredményeit (vagyis Alessandro Volta békacombokon végzett elektromos kísérleteit) használja fel híres szörnyetegének megteremtéséhez. A század egészében a műfaj nagyrészt így is építkezik, nem különösebben találkozhatunk olyan művekkel, amelyek nem próbálnak kitörni a korszak folyamatos technikai fejlődésének béklyójából. Az írónő egy másik, jóval kevésbé ismert regénye, az 1833-as Az utolsó ember azonban hanyagolja a tudományos vonalat.
Habár a Frankensteinben is találhatóak romantikus elemek, ez a regény végig proto-sf marad, vagyis szó sincs arról, hogy a kor szépirodalmától független, tisztán műfaji alkotásként lehetne kezelni. A könyv ugyanis egyértelműen romantikus regény, a szerző csupán mellékesen, az utolsó egyharmadánál dobja be a sci-fit. A cselekmény nem különösebben nevezhető mozgalmasnak, annál inkább érdekesnek, ugyanis a bevezető szerint az elbeszélés a cumaei szibülla-barlangban talált jóslat.
Megismerhetjük a XXI. század végének Nagy-Britanniáját, amelyben megszűnt a monarchia, a szereplők pedig az arisztokrácia tagjai közül kerülnek ki. Jó darabig nem is történik semmi, szerelmek és barátságok szövőnek egy maroknyi fiatal felnőtt nemes között, amelyek néha felbomlanak és újraköttetnek. A mindennapok részét képező politikai diskurzus témája a görög szabadságharc és az egyre gyengülő Törökország balkáni uralma. A könyv kétharmada környékén kitör egy világméretű háború az oszmánok ellenében, amelynek következtében útjára induló dögvész és a világvégét előrejelző profetikus erejű természeti jelenségek nyomán bekövetkező katasztrófák súlyosan tizedelni kezdik az emberiséget. A felbomlott társadalom maradéka vándorlásba kezd Európában a jól termő vidékek felé, azonban a pusztulás elkerülhetetlennek tűnik.
Bármennyire is szeretnénk, ez olyasfajta regény, amihez szükséges nagy vonalakban ismerni a szerző életét, olyannyira telített önéletrajzi elemekkel. Az írónő életét sorozatos tragédiák tarkították gyermekkorától kezdve, csupán hat boldog évet tudhatott magáénak, amelyet férjével, Shelley-vel és barátjukkal, Byronnal töltöttek el Olaszországban. A felhőtlen időszak végeztével sorra haltak meg a hozzá közel állók. A mű első fele ezt az időszakot dolgozza fel, míg a posztapokaliptikus utolsó része a gyász és a magány egyértelmű metaforájaként értelmezhető.
Ennek ellenére a világvége utáni világ egészen hiteles. Szó esik fosztogatókról és a mindennapi élet nehézségeiről, de közel sem annyira zord ez a világ, mint például egy Mad Max-film esetében. A könyv gerincét képzi a humanizmus: az emberi testvériség eszméje, a barátság szentsége, a szerelem szépsége és a politikusok áldozatai a nép érdekében. A szerző azonban mesteri kézzel fakítja meg ezeket a gyönyörű eszméket az apokalipszis miatt. Élet-halál szituációkban nem sok fontosságot tulajdonítunk ilyen fellengzős dolgoknak, mégis mindegyik hasonló témájú könyv vagy film ezekkel foglalkozik. Ugyanis nem a társadalom szétesése az igazán fontos, hanem az, hogy törvények híján az ember képes-e ember maradni vagy a vadállati énje kerül elő a puszta túlélés érdekében.
A hard science-fiction kapcsán sokszor felmerül, hogy nem pusztán a tudomány és technika fikcionalizált leképezése a dolga, hanem ebbe tartoznak az olyan sci-fi művek is, amelyek mély témákat boncolgatnak komoly hangvételben, esetenként nem kevés filozófiával megspékelve. Ilyen szempontból akár igaz is lehet rá ez a zsánermegjelölés, a regény mélysége mégis sokkal inkább Mary Shelley érzelmeinek és a romantika érájának szépirodalmi sajátosságainak következménye. Az utolsó ember tehát nem igazán keményvonalas SF, még csak nem is igazán sci-fi, ennek ellenére nem lehet elhanyagolni, mivel megteremti a tudományos fantasztikum talán első önálló alműfaját, a posztapokaliptikus regényt.
Az irodalomtörténeti jelentősége ellenére viszont nem mehetünk el amellett, hogy nem kifejezetten mesterművel van dolgunk, mint a Frankenstein esetében, sőt. Az írónő önkényesen ítéli meg a karakterei tetteit és a regény első fele borzasztóan vontatott. Ráadásul hiába helyezi a cselekményt a mi századunkba, mind a társadalom, mind a haditechnika tekintetében a XIX. századot látjuk visszaköszönni. A posztapokaliptikus rész pedig nem kellőképpen realista, tulajdonképpen csak a gyász érződik rajta, az életben maradottak veszélyes helyzetével mit sem törődik a könyv. Ha mindezekkel egy kicsit többet foglalkozott volna, Az utolsó ember ott lehetne a világirodalom legnagyobbjai közt.
Jövő hónapban a korai sci-fi egyik legmeghatározóbb szerzőjével, Jules Vernével foglalkozunk, aki már egyértelműen az önállósodott műfajban alkotott, a Nemo kapitányon keresztül.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
