Vártátok már a harmadik, lezáró epizódot? Akkor lássuk, hogy melyek is azok a harmadik rész nélküli csonka Marvel-trilógiák.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Sorozatunk eddigi részeiben végigvettük azokat a Marvel-mozikat, melyek még a 2000-es évek előtt készültek, beszéltünk arról a műfajról, ami még akkor volt menő, amikor nem mindent univerzumokban meséltek el, és megtekintettünk néhány szóló filmet, melyekből tán nem is véletlen és nem is baj, hogy nem készült több.
Ismerős közhely lehet, hogy egy trilógia nem az eredeti koncepció sikerességétől függ, hanem a második résztől. Láttunk arra már példát, hogy az első film után rezgett a léc és mégis készült folytatás (pl. nekem ilyen a Pókember második része, ami jobb is lett) de olyat is, hogy már az első filmnek sem szavaztak akkora bizalmat se a stúdiók se a nézők, hogy folytatása készüljön, ám az alkotás utóbb mégis kultstátuszba emelkedett (Ang Lee-féle 2003-as Hulk). Persze nem mindig ilyen egyszerű a helyzet, ugyanis van, hogy egy-egy első rész után kvázi kiderül, hogy a következő felvonás egyfajta remake, újragondolás. Következzenek a Marvel végtaghiányos trilógiái!
A megtorló (The Punisher, 2004-2008)
A The Punisherrel már foglalkoztam korábban, és akkor is arra a megállapításra jutottam, hogy a’89-es film tulajdonképpen minden hibája ellenére szerethető, afféle bűnös élvezet. A 2004-es újragondolás viszont felülmúlta a várakozásaimat. Frank Castle (Thomas Jane) kálváriája szépen ki van dolgozva, karaktere sokkal árnyaltabb mint a Lundgren-féle változatban. Az antihős tragédiája is sokkal súlyosabb, mint akár maga a képregényes eredettörténet, ugyanis itt nem csak kisfiát és feleségét, hanem minden (szó szerint minden) élő rokÍonát kiírtja egy bosszúszomjas maffiacsalád (élükön John Travoltával, akinek kifejezetten jól áll a szerep), mivel Frank Castle beépített rendőr miatt meghal a fegyverüzletbe bonyolódott fiúk.
HIRDETÉS
A film attól működik nagyon jól, hogy hajlandó kis léptékekben gondolkodni, nem törekszik semmi nagyszabásúra. Frank bosszúhadjáratának beteljesülése is egy hosszú, alaposan végiggondolt folyamat egy terv, melynek megvannak a maga állomásai és szerves részét képezi az emberi érzelmek egymás ellen fordítása. Bár egy akció filmről beszélünk, a film pergő dinamikáját nem elsősorban ezek a szekvenciák adják, hanem Frank őszinte, átélhető depressziójának állomásai közötti folyamatok hitelessége. Mellékszereplők tekintetében ugyan van némi közhelyesség (a jó csaj, a kedves pufi szakács, a szétpiercingelt ex-narkós – ők mind Frank szomszédai), viszont ez azért bocsátható meg, mert emberien esendőek, a maguk szintjén igyekeznek segíteni Franket, ennek meg is van a böjtje. Egyszóval: meglepően érzelmes a film és nem a klasszikus jó fiúk-rossz fiúk felállásban beszél a karaktereiről, hanem komplex érzelemrendszerrel ruházza fel őket.
Sajnos a 2008-as folytatás nem követte az elődje által szépen kitaposott utat és egy erőszakfetisiszta, tesztoszteronszagú akciómozit kaptunk nulla érdemi történettel. Az eredetmítoszon is módosítottak a szkriptírók az előző részhez képest, ezúttal csak néhány flashback-ből tudjuk meg, hogy mi történt Frank családjával: a képregényhez hűen megölik két lányát és feleségét, míg a 2004-es verzióban nincsenek is lányai, csak egy fia. Emiatt a The Punisher: War Zone nem is tekinthető igazi folytatásnak. Címéhez hűn tényleg olyan az egész film mintha a Megtorló (néhány segítővel kiegészülve) háborút vívna a Jigsaw névre hallgató – egyébként közvetve Frank által életre hívott – maffiózóval. A kamera nem is néz félre ha csontok törnek, fejek repednek be, vagy végtagok robbannak, de ez még önmagában nem viszi el a mozit. A történet szerint Megtorló már néhány éve tevékenykedik, így mi nézők, lényegéen in medias res csöppenünk bele az antihős mindennapjaiba, ami nem lenne baj ha annál többet is megtudnánk Frankről, minthogy hogyan öl embert. A Frank Castle-t alakító Ray Stevenson magas, erős és kb. mindent ugyanazzal az arccal játszik, a Jigsaw-t formáló Dominic West pedig olyan ripacs, hogy néha kedvünk lenne magunk fejbe verni egy szeneslapáttal.
Fantasztikus négyes (Fantastic Four, 2005-2007)
2005-öt írunk. A Robert Corman féle ’94-es Fantastic Four talán már nyomokban sem lelhető fel az emberiség emlékezetében. Az első és második részt egyaránt jegyző Tim Story (tényleg ez a neve) a jogokat birtokló 20th Century Fox-szal elkészíti az első nagyszabású FF-filmet. A korabeli kritikák vegyesen fogadják a filmet, viszont azt mindenképpen el kell ismerni, hogy akkoriban elég erős mezőnyben kellett helytállnia. Akkor egy éve készült el a Sam Raimi-féle Pókember, két éve az Ang Lee-féle Hulk, és ugyanebben az évben jött a harmadik X-Men mozi is. A szuperhős négyes első kalandja aranyos, de ez nem jelent negatív minősítést. A karakterek működőképesek, jól idézik meg a képregény családcentrikus légkörét, mi több: Susan Storm (Jessica Alba) és Reed Richards (Ioan Gruffud) szerelmi évődése a film első felében kifejezetten emberi és hiteles. Johnny Storm (Chris Evans) és Ben Grimm a Lény (Michael Chiklis) civakodásai pedig tényleg mókásak. Dr. Doom (Julian McMahon), azaz Susan és Reed szerelmi háromszögének harmadik szöge velejéig gonosz, igazán mesebeli rohadék. A Fantasztikus Négyes mese a javából, manapság pedig már nosztalgikus érzéssel tölti el az embert.
A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazót igen nagy várakozás előzte meg, hiszen ez volt az első filmes feldolgozás, ahol maga Norrin Radd (ez a tényleges neve, hiszen az Ezüst Utazó a Zenn-La bolygón született) is megjelenik és meg kell hagyni, pont olyan lett, ahogyan a képregényekből ismerjük: méltóságteljes, komor, depresszív figura, aki magának a nagy Galactusnak, a bolygófalónak a hírnöke. Igaz, hogy kényszerűségből. Susan és Reed film eleji konfliktusaiból (együtt töltött id kontra munka) sajnos nem sikerült túl sokat kihozni, az Ezüst Utazó személye pedig sokkalta kidolgozottabb is lehetett volna. Noha nem lett rossz film, egyértelműen alulmúlja elődjét.
A szellemlovas (Ghost Rider, 2007-2011)
Már a 2000-es Cannes-i Filmfesztiválon bejelentette a Marvel Studios egy élőszereplős Ghost Rider-film terveit, majd aztán hét évet kellett várni rá, hogy különböző színész- és rendezőváltások, illetve forgatókönyv átírások után elkészüljön Mark Steven Johson (a Ben Affleckes Daredevil direktora és az Elektra egyik írója) rendezésében, a Nicolas Cage főszereplésével forgatott első Szellemlovas-mozi. Volt szó róla, hogy Johnny Depp alakítsa a kaszkadőr motorosból a Gonosz első hírnökévé váló Johnny Blaze karakterét, ám végül Cage addig győzködte a producereket, mondván mennyire el akarja játszani a Lovast, hogy végül megkapta a szerepet. Ha visszakerülnének a karakter jogai a Marvel Studioshoz egyáltalán nem tudnám elképzelni, miként implantálhatnák bele akár a sorozatos, akár a filmes univerzumba, annyira kilóg mindenhonnan ez a figura.
Hiába a hét év tervezgetés, a film már közel sem hozta az elvárásokat, amolyan felemás siker lett. A Szellemlovasnak eleve nincs olyan nagy kultstátusza még a képregényrajongók körében sem, ráadásul lássuk be: egy lángoló fejű bőrjakós motorost annyira sem lehet komolyan venni, mint egy rádióaktív pók által megfertőzött kisfiút. Nicolas Cage tökéletesen alkalmatlan (bár zavarban vagyok, mert nem tudom ki játszhatta volna el ezt az amúgy sem túl hálás szerepet), Eva Mendes, mint a főhős gyerekkori szerelme pedig (mindenféle szexizmus nélkül) a két hatalmas mellével játszik, rajtuk kívül ugyanis semmilyen más eszköze nincs arra, hogy bármit is kifejezzen. A történet szerint Mephistopheles (a Marvel képregényekben Mephistóként ismert, azonban nem azonos az Ördöggel, azaz tulajdonképpen egy démon) csellel a lekötelezettjévé teszi Johnny Blaze-t, akinek élete végégig szolgálnia kell őt, mint szellemlovas, mely tisztség lényege:, hogy eltegye láb alól a főnökének nem tetszőket. Természetesen a figura fellázad ellene, viszont sajnos előkerül Blackheart, aki még gonoszabb mint apukája Mephistopheles, ezért a Lovas mégiscsak rákényszerül, hogy egy oldalon harcoljon a gonosz démonnal a még gonoszabb démonporonty ellen.
Jó volt látni egy égő motort menet közben, nem beszélve az égő lóról vágta közben, de sajnos se a szkript, se a színészek jelenléte nem olyan erős, hogy korszakos filmmé tudjon válni A szellemlovas. Blackheart csatlósai (Wallow, Abigor és Greesil), akik szintén démonok, unalmas és érdektelen verőlegények csupán, maga Blackheart (Wes Bentley) pedig leginkább egy metál énekesre emlékeztet, pedig a képregényes eredetiben elég badass módon néz ki.
Négy évvel később a Ghost Rider-mozik második felvonása, A szellemlovas: A bosszú ereje tulajdonképpen egy anti-film lett. Anti-film, mert ugyan látszólag szól valamiről, de az csak alibi arra, hogy a művészek, alkotók, készítők, iparosok újabb bőrt húzzanak le a franchise-ról, ami eleve nem volt túl nagy szám… A főszereplő ismét Nicolas Cage, akinek ezúttal egy potenciális gonosz-utánpótlásnak szánt kisfiút kell megmenteni Mephisto elől.
Van itt puskagolyó köpdösés, tűzhugyozás, és számtalan érthetetlen animatik-jelenet némi történetmesélő céllal, de összességében az egész film egy oltári nagy katyvasz. B-filmnek jó lett volna, de ahhoz viszont túl komolyan veszi önmagát, a karakterekről semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy jók-e vagy rosszak, az akciók monumentálisak mégis jelentéktelenek, minden robban, ég és még nagyobbat robban. Pont úgy, ahogy a mozikasszák nem.
A csodálatos Pókember (The Amazing Spider-Man, 2012-2014)
A Sam Raimi által méltatlanul lezárt trilógia után Sony 2012-ben feltámasztotta a világ talán legkedveltebb szuperhősét: Pókembert. A direktori székbe Marc Webb ült be, a falmászó hős gúnyáját pedig Andrew Garfield ölthette magára. Mary Jane helyett az eredettörténet ezúttal Gwen Stacy-t helyezi a középpontba, akit Emma Stone hozott baromi hitelesen. Nincs Zöld Manó, Homokember vagy Oki-doki, van viszont egy két lábon járó közel három méter magas Gyík. Erős felütés volt azzal kezdeni egy új trilógiát, hogy a címszereplőt visszaültetik a gimnáziumi padok közé, amely jót is tett a történetnek: Peter Parker figurája sokkal érthetőbb ebben a közegben. Végre nem egy nyámnyila, okostojást kapunk, hanem egy tökös, de mégis visszahúzódó különcöt, aki még így is kellően laza és szerethető, nagyon kedves angolos humorral. Tényleg olyan mint a képregényekben, amit csak azért hangsúlyozok mindig, mert a füzetekben vált előbb ismertté a hálószövő és ott főként a tinédzserkori problémái miatt volt azonosulható. Ezúttal a szkript tulajdonképpen tökéletes, a casting tökéletes, a látvány is tökéletes és az egész simán felülmúlja elődjét.
2014-ben jött azonban a folytatás, ami után nagyon nehéz volt nem nyammogva kijönni a moziból. Összességében egy baromi komplex, érzelmileg helyenként igazán mélyre menő alkotást kaptunk. Van ugyan néhány probléma vele: a túlzott a komplexitása azaz, hogy rengeteg szálon fut a cselekmény és első nézésre csaknem feldolgozhatatlan (a lenti podcastban bővebben is kifejtjük), de utólag visszanézve mégiscsak sajnálatos, hogy az Andrew Garfield-féle Pókember univerzumából valószínűleg már nem kapunk többé semmit. Ami az aktuális negatív hősöket illeti: Electro, alias Villám Django (Jamie Foxx) motivációi forgatókönyvíróilag elég önkényesek, így totál azonosulhatatlanok. A felbukkanó Harry Osborn (Dane DeHaan) pedig leginkább is egy kihagyott ziccer, semmint meglepetés. A Zöld Manó megjelenése teljesen előkészítetlen, összecsapott és csak a film vége szempontjából fontos. Abból viszont nagyon. Amúgy tökös húzás volt meglépni azt a film utolsó tíz percében, ami a képregényekben is szerepel Pókember, Gwen és a Zöld Manó között.
Korábban így írtunk a filmről:
A sztori akkor döcög, amikor akciójelenetről a másikra kell eljutnunk, és a köztük lévő űrt kéne megtölteni tartalommal. És itt most ne üresjáratra tessék gondolni, hanem az információk túlburjánzására. Meg kell idézni J.J. Jamesont, de közben egy Electro eredetsztori is kell, óh, itt van Felicia Hardy is, jaj és várjunk, Oki-doki meg Keselyű utalás is kell! Levegő kifúj, akció-szcéna, magánéleti trauma, Osborn-gyerekkel haverkodás, majd neki is eredetsztori és még egy Sinister Six-es utalás.
Igazából a Sony akár folytathatta is volna a sorozatot, de nem igazán jött jól nekik az a bizonyos hekkertámadás no meg az sem, hogy az irgalmatlan mennyiségű információ, ami a filmben volt inkább lefárasztotta a nézők agyát ahelyett, hogy várakozást keltett volna bennük egy újabb Pókarc-film iránt. Kár érte. Talán majd a 2017-ben érkező Marvel Cinematic Universe-es Spider-Man reboot kárpótol minket.
