Fell – Warren Ellis elfeledett mostohagyermeke

Sajnos a mai napig nincs hír a 10. rész egészségügyi állapotáról, bár az író állítása szerint már évek óta az Image kiadónál és a a rajzoló Ben Templesmith-nél van a 10. és még megannyi rész forgatókönyve. De miért is olyan érdekes ez? Miért is izgalmasabb ez mint a Megatonnás Marvel Movie bomba, vagy a Dawn of Jüsztisz? Hát nem az. Vagyis általában az embereknek nem az. Nekem viszont igen.

A Fellre egy pár éve akadtam rá, az egyik képregénybörzén. Eléggé jó dolgokat sikerült a kezem közé kaparintani, mint pl. a Born Againt, vagy az Air első 12 részét, meg valami egész kis fasza B.P.R.D.-s minit és a sor és az anyagi kereteim végén kullogott a Fell. Amikor hazaértem, elolvastam a Born Againt egyszer… aztán még egyszer, aztán az Air ciklust, aztán a Born Againt megint. Sokszor. A Fell teljesen kiment a fejemből. Aztán valami esős vasárnapi délutánon a ráakadtam, aztán rá is ragadtam. Hát baromi jó kis képregényt találtam! Rögtön ment is a Google, hogy akkor második TPB rendelés stb. és erre kiderült, hogy NINCS TÖBB. Mert Ellis gépe elfüstölt meg blablabla. Azóta újra írta őket, de már Ő sem a régi. Messze más ember lett, mint aki megírta a Transmetropolitant vagy az Authority első 12 számát. Na de most ne arról legyen szó, hogy miért pöcsiface Warren Ellis, hanem arról, hogy miért nem.

A Fell egy kísérlet volt. Olcsóbb volt, mint az átlagos képregények, három dodó helyett csak kettőt kóstált. Egy sokkal kompaktabb, gyorsabb és néha zsúfoltabb képregényt kaptunk, mint amit már megszokhatott az olvasó. A Watchmen jól bevállt kilenc kockás mintáját követte, hogy minél több dolgot tudjon egy oldalra zsúfolni, ezáltal tegye pörgősebbé, dúsabbá a dolgokat. Amúgy a sztori annyira nem nagy szám, bár tény, hogy a zsenialitás gyökerét itt kell keresni. Pajtásunkat, Richard Fell gyilkossági nyomozót áthelyezték a „hídon túli” városból Snowtownba. Snowtown, annyira kedves kis környék, hogy Miller Sin City települése Disneyland ehhez a fekáliával dúsított városkához képest. Hősünk elkezd nyomozgatni, meg történnek vele dolgok, meg nem is történnek vele dolgok és ennyi a képregény első nekifutásra. Egy tipikus neonoir. Van benne komor magányos farkas nyomozó, érdeklődő pultos lány, meg ideggyenge rendőrkapitány. Van benne gonosz város vs. egy igaz protagonista. Szóval ilyen teljesen átlagos cumónak néz ki a téma. DE. NEM. AZ.

Először is, vegyük szemügyre magát a helyszínt. Snowtown, vagy ahogy a helyiek emlegetik Feral City, vagyis Elvadult Város. Kedves kis név, majdnem mint a Rátapipőszecső. Nos, egy kicsi koppintást lehet érezni Millertől, de annyira nem meghatározó. Itt nincsenek meghatározó kerületek, nincsenek kardinális jó avagy rossz fiúk. Nem a város a főszereplő, csak egy helyszín, ahogy Ellis kedvére kifejtheti az emberi romlottság minden lapját. A helyieknek van egy babonájuk, miszerint egy X közepébe rajzolt „S” betű megvédi őket minden bajtól. Ezt a védőrúnát hősünk bőrébe is égetik az első rész paneljein, majd ez a rúna menti meg a kis seggét a rész végén. Ez a város nem él, mint Miller városa, sokkal inkább azonosul a benne élő gonoszsággal (az emberrel). Persze a szokásos dolgok megvannak, mélyszegénység, nincs friss gyümölcs, sem friss tej, mert valakinek az a blikkje, hogy teherautó sofőröket szed le mesterlövész puskával. Ezt úgy meséli a helyi boltos, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ez igazából maga a Purgatórium.

És akkor el is jutunk a második kiemelkedő ponthoz a Fell-lel kapcsolatban, mégpedig Richard Fell figurájához. Nem tudjuk, hogy honnan jött, mármint ténylegesen nincs kimondva a város neve, soha. Azt sem tudjuk, hogy pontosan miért helyezték át, csak annyit tudunk, hogy valami rossz fát tehetett a tűzre, és el kellett tűnnie a radarról egy jó időre. A Fell Richard oratóriuma, a megváltást kereső ember meséje, azon a helyen, ahol nincs megváltás. A beismerés és a beilleszkedés történetéről beszélünk itt, ami minden részben máshogy jelenik meg. A Fellben nincs összekötő nagyobb fő történeti vonal. Mind-mind különálló történet, amely önmagában is megállja a helyét. Mindegyik főszereplője Rich és az emberi bűn végtelen tárháza.

Van itt minden. Bombás merénylő, aki azért akarja felrobbantani magát és egy öreglányt, mert az fegyvereket adott el más öregembereknek, ezek az öregemberek pedig megölték a bombás fickó testvérét, aki épp betört hozzájuk. Vagy éppen a gyilkos, aki azért ölte meg az apját, mert az „semminek” nevezte őt. De nem csak a „gonosz” karakterek sérültek. Ugyan úgy szét van a pultos csaj, vagy a gyógyszerfüggő rendőrfőkapitány is. A részeket olvasva rájövünk, hogy sohasem alapvetően gonosz emberről szól a történet. Minden egyes részben egy sérült embert láthatunk, aki a körülmények áldozatává vált, és feladta. Megváltozott, megtört stb. Van rengeteg apró háttértörténet, ami sokkalta izgalmasabb, mint az éppen aktuális történés. Az idő ugyancsak egy érdekes fogalom a képregényben. Minden rész egy éjszaka, de max. 24 óra. Viszont az sosem derül ki, hogy Rich mennyi ideje is van már Snowtownban. Mint mondottam, Purgatórium ez a javából. Itt az időnek nincs jelentősége.

Van benne egy leheletvékony romantikus szösszenet, de hála az égnek ezt Ellis nem tolta túl. Nem is hiányzott a történetből. Ami hiányzott a történetből, az a lezárás. Vagyis a 8. rész végén van valami lezáráska, (amúgy a 8. résznek zseniális a narrációja: se párbeszéd, se semmi, csak postit jegyzetek) de azt lehet érezni, hogy nem az igazi. A Fell egy baromi jó ötlet és egy nagyon jó félképregény. Az, hogy mi lesz a sorsa, mindannyian tudjuk. Semmi. Vége van. Ez olyan, mint a fel nem hívott lány, néha eszedbe jut, hogy de mi lett volna, ha. A Fellből nagyon jó sorozatot lehetett volna csinálni, de sajnos valamiért nem így lett. Maradt nekünk kilenc rész, meg egy kis képzelőerő.