Franchise mánia #3: A későn érő trilógiák

Mindig olyan rosszul fest, amikor valaminek csak két része van. Ezt a filmkészítők is tudják, ezért ha csak hosszú évek után is, de a legtöbb franchise előbb-utóbb legalább trilógiává terebélyesedik.

Kevés kivételtől eltekintve mindig olyan rosszul fest, amikor valaminek csak két része van, mert azt sejteti, hogy az első sikere után a gyorsan elkészített folytatás nem hozta a várt számokat, esetleg még színvonalát tekintve is visszalépést jelent. Ez persze nem törvényszerű, mint ahogy azt a következő listánk is alátámasztja, melyben azokat a trilógiákat vesszük sorra, amelyeknek a harmadik része ilyen vagy olyan okokból kifolyólag, de jóval később futott be a moziba.

A keresztapa (26 év)

Az abszolút etalon, bár húsz év távlatából már nem olyan feltűnő, hogy két évtized is elválasztja egymástól az utolsó két részt, még akkor sem ha a 70-es években járunk. A keresztapa az a film, aminek igazából nem volt szüksége folytatásra, aztán mégis elkészült, és még elődjénél is sikeresebb lett. Coppola ugyanis Marlon Brando nélkül is tudta emelni a tétet, és a romantikus családi tablót ügyesen tágította a századeleji amerikai korrajzzal, miközben a történetet is új irányba vitte a legális utakat kereső Michaellel.

Coppola a 70-es években tovább folytatta egyedülálló sikerszériáját, mind a Magánbeszélgetés, mind az Apokalipszis most megkerülhetetlen filmalkotássá vált, de a 80-as években készített filmjeivel (Gengszterek klubja, A kívülállók, Rablóhal) már-már törvényszerűen elmaradozott tőlük, miközben Al Pacino karrierje is nagyobb mélypontba került az évtized végére. A Keresztapa III, bár nem ér fel az első két rész roppant magas színvonalához, koherens lezárása volt Michael történetének, mivel a karakter itt éri utol önmagát, a megöregedett, utódot kereső Donnal. A filmnek ismét kinézett egy Oscar-eső, de a 7 jelölésből egyet sem tudott díjra váltani (abban az évben Costner romantikus westernje, a Farkasokkal táncoló nyűgözte le igazán az Akadémiát). Coppola pályája nem kapott újabb lendületet, bár a Dracula még számos díjat bezsebelt, a rendező maga egyre inkább eltávolodott Hollywoodtól (Tetro, Twixt), Al Pacino azonban valóságos másodvirágzásnak indult a 90-es években.

Toy Story (11 év)

A harmadik részben Andy a felnőtté válás küszöbén áll, és a funkciójukat vesztett játékok kénytelenek szembesülni az élet igazán nagy kérdéseivel. Andyvel együtt azonban mi is öregedtünk 10 évet, és amikor a befejezésben a lemondás nehéz döntésére kényszerül, joggal csöppenthet el mindenki egy apró könnycseppet a szeme sarkából. A Toy Story 3 kevesebb újat hoz ugyan, mint az előző darabok, de ezt észre sem vesszük. A játékok most is akcióznak a gyerekszobában, a második részhez hasonlóan most is egy szellemes akciójelenettel indítunk, ezúttal egy pusztás vidéken, most is meg kell szökni valahonnan, meg kell győzni egyes játékokat az igazunkról, vissza kell jutni Andyhez, illetve most is akad műanyagból faragott ellenség és dilis Buzz. A felsoroltak mégsem hatnak önismétlésként, mert Pixarék új kontextusba helyezve továbbra is roppant változatosan szövik a cselekményt. A mértéktartás is nagy erénye a harmadik résznek, miután felvállaltak egy olyan konstrukciót, amivel könnyen a ló túloldalára eshettek volna. Ez pedig a paródia műfaja, amivel már a második részben is kacérkodtak, most viszont az egész filmen átívelő poénforrássá teszik. Ken és Barbie dialógusai a szerelmesfilmek kliséit idézik megmosolyogtató módon. A diktatúrákról szóló bölcs monológ különösen humorosnak hat Barbie szájából, Ken belső vívódása pedig melodramatikus felhanggal párosul. Fejet hajtanak továbbá a szökéses börtönfilmek előtt, a bohóc által elmesélt anekdota pedig szép tisztelgés a noir irányába, hogy a pörgő akciójelenetekről már ne is beszéljünk (kritika a trilógiáról erre).

Az első rész sikere után viszonylag gyorsan elkészült a folytatás (csak az Egy bogár élete furakodott be közéjük), ami még több pénzt fialt. A harmadik rész késlekedését csupán az indokolta, hogy a Pixar tele volt egyéb megvalósításra váró ötletekkel, miközben a Disney-Pixar 2006-os fúziója sem gyorsította fel az előmunkálatok, de a stúdió egyébként sem volt különösebben rászorulva egy újabb folytatásra. A harmadik rész viszont derekasan rávert a többiekre, és minden idők legtöbbet fialó rajzfilmjévé lépett elő. Sokáig senkiben sem vetődött fel az újabb folytatás lehetősége, de tavaly robbant a bomba, hamarosan tetralógiává fog duzzadni a sorozat.

Sötét zsaruk (10 év)

A M.I.B. sosem a következetesen végiggondolt történetvezetés miatt volt szerethető, hanem a buddy movie-k sajátosságát jelentő aranyköpések miatt, amit az első rész Danny Elfman szörnyfilmes zenéjével és az akkor még nem mindennapi CGI-űrlényekkel fűszerezett meg – ízlett is mindenkinek. A ’97-es mozit valóságos kultusz övezte, majd rajzfilmsorozat is készült belőle. A folytatást viszont már döbbenve fogadta kritikus és néző egyaránt, mivel az első rész elemeit újrahasznosító második felvonásról leolvadt az újdonság máza – pedig ugyanolyan a kellemesen butyuta film volt, mint az elődje. Tulajdonképpen a harmadik rész sem csinál mást, mint a második, azaz feleleveníti az első rész meghatározó momentumait: a két ügynök kihallgat egy berosált ufót, a két ügynök felfegyverkezik, a két ügynök civakodik azon, hogy ki vezesse az autót, J ügynök mindig mond valami vicceset neutralizálás közben, amíg K ügynök sejtelmes némasággal borzolja a kedélyeket, és minden részben más nőhöz kötik gyengéd érzelmek, miközben újabb és újabb hírességről derül ki, hogy valójában idegen lény. (kritika a trilógiáról erre)

Will Smith A függetlenség napja után már az első rész idejében is A-ligás sztárnak számított, ami után annyira betelt a naptára, hogy öt év is eltelt a folytatásig. Smith sztárstátusza ekkor erősödött meg igazán, és 2008-ig töretlen is maradt, ezután azonban négy évig nem jelentkezett új filmmel. Bár Smith még mindig megbízható névnek számít (hiszen még a szörnyű A Föld után sem tudott megbukni), a M.I.B. harmadik részével nem kockáztatott túl nagyot, és a számításai bejöttek, a film ugyanis harmadszorra is jól termelt – annak ellenére ebben rengetegen kételkedtek.

Bad Boys (14 év)

Imádjuk a kakukktojásokat! A Bad Boys ugyanis még csak két résszel büszkélkedhet, de már mohón tervezik a harmadik és a negyedik részt. A ’95-ös első felvonás még egy kis költségvetésű, de ötletes és tökös buddy-movie volt, aminek a 8 évvel későbbi folytatására már rárakódott minden ismerős Michael Bay-i sallang, a fertáji humortól az eszképista beállításokig. Ezzel együtt is a Bad Boys II még mindig sokak számára jelent kellemes szórakozást, ezt a jelenetet például bármikor újra tudom nézni.

Hogy az újabb folytatás valóban elkészül-e, az továbbra is kétes, mivel Will Smith egyre komolyabb hangvételű filmekkel váltja fel az akciószerepeket, és még a DC soron következő szuperhősmozijában, a Suicide Squadban is csak mellékszerepet vállalt (ami egyébiránt kifejezetten meglepő), miközben Bay betegre keresi magát a Transformersekkel, és a szerzői önvallomással felérő Pain & Gain sem muzsikált rosszul. Egyedül a Gagyi mamival már befürdött Martin Lawrence pályája van rászorulva egy újabb folytatásra, meg talán mi nézők, akik mániákusan rajongunk a trilógiákért.

A múmia (7 év)

A múmia annyira jó Indiana Jones koppintás/örökös volt, hogy a negyedik Jones-kaland konkrét elemeket nyúlt le A múmia első részéből (pl. az áruló Beni karakterét, aki a végén az aranytól megrészegülve bent szorul a piramisban). Az első rész friss lendületét a már-már paródiába hajló számtalan geg, és a főszereplő trió közötti csipkelődés tette igazán elragadóvá – a folytatásra sem kellett két évnél többet várni. Gyerekként ugyan még jól elszórakoztam azon is, ma már be kell látnom, hogy az ötlettelenség és a megöregedett effekt-halmaz teljesen megöli a filmet, egyedül a karakterek maradtak viccesen szimpatikusak. Egy évvel később készült egy spin-off is – A skorpiókirály Dwayne Johsonnal – ami viszont ennél az egy mondatnál nem érdemel több figyelmet.

A két Múmia után se a főszereplő Brendan Fraser, se a rendeső Stephen Sommers pályája nem alakult valami fényesen. Sommers a felemás (de anyagilag jövedelmező) Van Helsing után a Roger Moore Bond-paródiának sem utolsó G.I. Joe-val próbált ismét kasszát robbantani, sikertelenül, A múmia harmadik részéből pedig épp úgy nem kért, mint a női főszereplő Rachel Weisz. Egyedül Fraser maradt, de A sárkánykirály sírja az egyik leglelketlenebb, legsematikusabb folytatás, ami valaha készült – ennek ellenére ez a film is elérte a 400 milliós bevételt, még ha Amerikában látványosan alul is teljesített.

Riddick (9 év)

A Riddick-széria egyfajta bűnös élvezetként sokak rajongását el tudta nyerni az első két résszel, pedig ezek sem nevezhetőek különösebben jó filmeknek, a harmadik felvonás pedig még többekben hagyott hiányérzetet. Vin Diesel viszont nagyot robbantott a 2000-es évek elején, először a Pitch Blackkel, majd a Halálos irambannal és az xXx-szel. Diesel azonban egyedül Riddick kalandjait folytatta, amivel 2004-ben megduplázta az első rész bevételeit. A xXx folytatásában már nem vállalt szerepet, és a Halálos iramban-szériához is csak akkor tért vissza, amikor szóló próbálkozásai anyagilag visszasültek. Az autós sorozat sikerét meglovagolva 2013-ban megint elővette kedvenc karakterét, aminek a folytatásai fölött egyébként produceri minőségben is bábáskodott, így nem kizárt, hogy lesz még ebből tetralógia is, miközben a tripla X harmadik része is előkészületi stádiumba érkezett.

Beverly Hills-i zsaru (7 év)

Eddie Murphytől sosem állt messze egy-egy korábbi sikerfilmjének a megismétlése. A Beverly Hills-i zsarut gyorsan követte a Tony Scott-tal felturbózott folytatás, három évre rá pedig a 48 óra került elő ismét, míg a 90-es évek megszelídült Eddie-korszakából a Dr. Dolittle-nek és a Bölcsek kövérének is készült egy-egy folytatása, nevenincs rendezőkkel.

De Murphy a Beverly Hills-i zsaruval robbantott igazán nagyot, főleg hogy ezt már teljesen egyedül kellett elvinnie a hátán – így érthető is, hogy miért ennek a filmnek a tetralógiává bővítéséről cikkeznek ma a legtöbbet. A faragatlan szószátyár első kalandja attól működött jól, amitől a legtöbb Eddie Murphy-film is, miszerint a főhőst egy számára szokatlan szituációba helyezi (lásd még: Szerepcsere, Amerikába jöttem, A dzsentlemanus), és ebből próbálja kihozni a legtöbb poént, amihez a főszereplő Murphy improvizációs képességei is rengeteget hozzáadtak. A recept olyannyira működött, hogy a film nem csak a kasszáknál lett sikeres, hanem még legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-díjra is jelölték, ami ma már elképzelhetetlen lenne, továbbá gyorsan elkészült az ugyancsak sikeres második rész.

A Beverly Hills-i zsaru harmadik része azonban akkor érkezett, amikor Murphy túl volt az első komolyabb mélyrepülésen, ahonnan csak anyagilag sikerült kijönnie, minőséget tekintve viszont soha. Annak ellenére, hogy Jerry Bruckheimert maga Murphy váltotta a produceri székben, a Neverland vidámparkban (!) játszódó harmadik rész a legkevésbé vicces film. Murphy John Landist kérte fel rendezőnek, és Landis kézjegye rendesen meg is látszik a filmen, ami tele van a direktorra jellemző gegekkel, de az egész inkább olyan hatást kelt, mint a Richard Pryorral megtoldott Superman III. Nem illik ehhez a világhoz. A Beverly Hills-i zsaruról egyébként itt írtunk még részletesebben.

Akik játszottak még:

Volt egyszer egy Mexikó: Robert Roudriquez trilógiája azért nem került a listára, mert csak tematikáját tekintve számít trilógiának, az első részben például nem is Antonio Banderas játszotta a zenészt, a Volt egyszer egy Mexikóban pedig, ami 8 évvel követte a Desperadót, Banderas karaktere igazából csak mellékszereplő Johnny Depp CIA-ügynöke mögött.

Predátor: A Predátornak akár bérelt helye is lehetne a listán, mivel az Ragadozók 20 évet is késett a Los Angeles-i dzsungelben játszódó, Schwarzenegger-mentes második részhez képest. Ennek az oka főleg anyagi természetű, hiszen a film fele annyit se termelt, mint az első rész, az Antal Nimród dirigálta újabb felvonás azonban annyira más lett, hogy inkább csak egy sima rebootnak hat az AVP-filmekkel megtépázott franchise mozis történelmében.

Reszkessetek, betörők: 5 év szinte kismiska John Hughes és Chris Colombus szerelemgyermekétől, de a műfaját tekintve mégsem olyan rövid idő, főleg nem egy olyan sikeres második rész után, mint amilyet a Reszkessetek betörők magánénak tudhatott. A várakozásban egészen biztosan nagy szerepe volt annak, hogy Macaulay Culcin a Richie Rich után teljesen eltűnt, és ennek fényében nem csak a színészgárdát, hanem a forgatókönyvet is át kellett írni.

Csúcsformában: A fekete és kínai rasszokat egymás mellé állító buddy-movie első két része között három év telt el, az újabb folytatás viszont csúszott 6 évet, mert Chris Tuckernek nem nagyon akaródzott megint elvállalnia a szerepet. Pedig a második rész még az elsőnél is sikeresebb volt, végül nem kevés pénzre volt szükség a komikus meggyőzéséhez, ami a költségvetésen is alaposan meglátszik (sorrendben: 33-90-140 millió dollár)