A South Park hősei mind filozófusok

Szeptember 23-án immár 19. évadához ér a South Park, ami az utóbbi szezonok során sokat veszített ugyan frissességéből és üdeségéből, de továbbra is nagy értéke, hogy folyamatosan reflektál mindennapjainkra, azt az ábrándot keltve, hogy igen bizarr a világ, ha negyedikes gyerekek látószögén keresztül vizsgáljuk. A világ azonban felnőttként is az, értelmetlenségein pedig zsigeri módon ironizál a sorozat. Sokan nem kedvelik a sorozatot, mert alpárinak, közönségesnek gondolják, a vulgáris beszéd, a különféle vallások és kultuszok parodizálása, a hátrányos megkülönböztetés, a melegek és kisebbségek jogainak már-már szélsőséges kezelése sokak számára riasztó lehet, de a sokszor öncélú és inkorrekt mókázás mögött sokszor komoly mondanivaló lapul.

Először helyzetkomikum, utána társadalomkritika

Az is igaz, hogy a kezdeti epizódok során inkább a Monty Python-féle abszurd humor volt a jellemző, de a szatirikus hangvétel, és a társadalomkritika már az első évadok óta jelen van, nagyjából a negyedik évad magasságától már az aktuális eseményekre való reagálás lett a fő vezérvonal, és előkerültek olyan témák, mint a környezetvédelem, az illegális bevándorlás, a vallás, vagy a terrorizmus. (A tömérdek kérdés felvetésével kapcsolatban legyen elég annyi adalék, hogy az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszékén az elmúlt öt évben hárman is úgy gondolták, hogy érdemes foglalkozni a témával szakdolgozati szinten: Vallási alakok reprezentációja a South Park című amerikai sorozatban – Három konkrét vallási témával foglalkozó rész kifejtő elemzése; South Park és a sztárok; A diszkrimináció és a kiközösítés elleni stratégiák reprezentációja a South Parkban).

Az epizódok zöme a meséket és a hasonló önreflexív sorozatokat kiparodizálva mindig egy „Tudjátok, ma is tanultam valamit…” („You Know, I Learned Something Today”) mondattal zárul, amely olykor cinikus, olykor igazán elgondolkodtató ideákat tartalmaz. Már csak ezekért sem obskúrus a gondolat, hogy akár filozófiát is véljünk felfedezni az epizódokban. Olyannyira nem, hogy az Egyesült Államokban 2006-ban jelent meg Robert Arp South Park and Philosophy: You Know, I Learned Something Today című könyve, amely konkrétan azt elemzi, milyen bölcsességek és filozófiai irányzatok jelennek meg a sorozatban (az orosz South Park rajongói oldal jóvoltából egyébként emitt elolvasható az angolul értők számára).

Paris Hilton = John Stuart Mill?

Jó példának hozza, hogy a Paris Hilton viselt dolgait parodizáló Az ostobenkó kurva videó-készlet (Stupid Spoiled Whore Video Playset) című rész valójában John Stuart Mill liberális filozófiáját veszi alapul, de nem véletlen az sem, amikor Szókratész bölcsességeit véljük felfedezni a napjaink televíziós kultúrájának lemodellezése mögött. Robert Arp egyébként az egész könyv létrejöttét azzal magyarázza, hogy „A South Park és a filozófia ugyanazt a célt próbálja elérni: vagyis az élet igazságainak feltárását, és a világ jobbá tételét. A különbség csak annyi, hogy az igazi filozófia nem használ olyan sokkoló eszközöket, mint a South Park”. (Gyorsan tegyük hozzá, Amerikában elég sok hasonló hangvételű könyv született már, létezik a Star Warsnak, a Mátrixnak, A Gyűrűk urának, de még a Metallicának is filozófiája.)

Eric Theodore Cartman, a cinikus szociopata antihős

Egy másik példát már Török Ervin, a Szegedi Tudományegyetem Film- és irodalomelmélet tanszékközi csoportjának adjunktusa hoz egy esszéjében, ahol leírja, maga Eric Cartman, a maga végtelenül önző, arrogáns mivoltában mintha a Freud által nevesített cinikus viccekből állt volna elő.

Amíg az orvostudomány nem fejlődik annyira, hogy biztonságosabbá tegye életünket, amíg a társadalom nem alakul át oly mód, hogy örömtelibbé legyen, addig nem is fog soha elnémulni bennünk az a hang, amely örökké lázad az erkölcs követelményei ellen. Ezt az igazságot, a lelke mélyén legalábbis, végül minden becsületes ember elismeri. A konfliktust azonban csak egy új felismerés révén, kerülőuton lehet megoldani. […] Most már tudjuk, milyen nevet kell adnunk a fentebb értelmezett vicceknek; cinikus viccek, mert burkolt tartalmuk minden esetben cinizmus. – írja Freud.

Ahogyan Török kifejti, Cartman minden bemutatott cselekvése az örömelv szolgálatában áll, ezért a követlen vágyteljesülés bemutatása rászorul erre a relatív eltávolításra. Sőt, ha ez nem lenne elég, Cartman Moliére Don Juanjának karnevalizált (és lefokozott) változata: jelen esetben ez annyit tesz, hogy szemben Don Juannal, Eric Cartmanre diffúz szexualitás jellemző, aki számára a vágy tárgya ugyanúgy lehet egy játékkonzol, mint ahogy bármi egyéb hatalomba kerítése – Cartman a szexuális fejlődés anális, orál-szadisztikus fázisában képviseli a saját céljaira törő feltétlen örömelvet. A South Park voltaképpen annak kimeríthetetlen enciklopédiája, ahogy a különböző kulturális termékek kiszolgálják, generálják, kanalizálják, vagy éppen relativizálják, de valamiképpen anyagot adnak ennek a fantáziastruktúrának. Ez pedig mi más, mint a társadalomkritika legmélyebb bugyra?

Cartman trágársága és politikailag inkorrekt attitűdje egyébként azért is lehet szimpatikus (mint mondjuk az alpári népi kultúra más hőse: Torrente is) sokak számára, mert ő testesíti meg azokat a dolgokat, amiket mi nem mondunk ki.

Kyle Broflovski, a kirekesztett moralista zsidó

Ugyan Cartman a sorozat legkedveltebb karaktere, de a filozófia szakértőinek publikációikban legtöbbször Kyle személye jelenik meg, hiszen a szereplők közül ő a legracionálisabb felfogású és próbálja tudományos alapokra helyezni a mások által természetfölöttinek tartott, irracionális jelenségeket, történéseket, mint az ókori Platón, vagy Descartes. Ezen felül Kyle a legóvatosabb és legjószívűbb is a srácok közül, sőt, általában erkölcsösebb a többieknél, jobb jegyei is vannak és gyakran ő segíti elő megfontolt gondolatokkal a többiek terveit. Nem véletlen, hogy ő mondja ki legtöbbször az epizódvégi tanulságokat, ellenpólusul Cartman helytelen magatartásával szemben. A legjobb, már-már tényleg filozófiai mélységű eszmefuttatására A fogtündér (The Tooth Fairy Tats) című epizódban kerül sor. Ebben az epizódban a fiúk azt tervezik, hogy egy fogtündéres terv segítségével gazdagodnak meg, de ezzel felkeltik egy kiskorú maffiózó figyelmét, aki hasonló bizniszben utazik. Miután szüleiktől megtudjál az igazságot a Fogtündérről, Kyle megkérdőjelezi saját létezését is. A rész végére persze minden megoldódik, és Kyle is megvilágosodik:

„Minden okfejtés alapja az elme tudata önmagáról. A gondolataink, a tárgyak, amiket észlelünk – mint színészek a színpadon, állandóan változnak. A tudatunk, a színpad maga, az állandó számunkra.”

Természetesen Cartman, az ultimate trollface, a végén ellenpólusozva az ellenpólusozást, azért odaböki:

„Csöcsök”

Stanley „Stan” Marsh, az androcentrikus jófiú

A sorozatban általában Stan képviseli a jóindulatú, becsületes, intelligens, öntudatos jegyeket, aki őszintén kifejezi a felnőttekbe és azok tekintélyébe vetett bizalmának hiányát, mivel a South Park-i felnőttek ritkán élnek kritikai adottságaikkal és egyben ő az, aki az androcentrikus filozófiai gondolkodás néhány kategóriájának (ember, autonómia, racionalitás) kritikáját képezi. Tekintve, hogy a négyfős társaságban Kyle zsidó származásáról, Cartman túlsúlyáról, míg Kenny szegénységéről ismert, Stannek nincsenek ehhez hasonló, szembetűnő jellegzetességei, így ő tölti be az úgy nevezett „everyman” szerepét. A sorozat hivatalos honlapja úgy írja le Stant, mint „normális, átlagos és összezavarodott amerikai fiút”. Gyakorlatilag Stan a valóságkonstrukció szerves részeit képező laikus elméleteivel a mindennapi élet filozófiáját testesíti meg. E filozófia előfeltevései sokszor a saját kultúrájában elfogadott axiómák, dogmák és gondolkodási szabályok rendszerén kívül esnek, így sokszor vállalja a kirekesztés, az üldöztetés vagy a deviánsként való megbélyegzés veszélyét.

Emellett feltűnő, hogy Stan szkeptikus álláspontot is képvisel, többek között megkérdőjelezi a holisztikus gyógymódok létjogosultságát, veszélyesnek tartja a különféle kultuszokat és csalónak nevezi a magukat okkult médiumoknak nevező embereket, különösen John Edwardot Az Univerzum legnagyobb kóklere (The Biggest Douche in the Universe) című epizódban.

Kenneth „Kenny” McCormick, az egzisztencialista csóringer

A rendkívül rossz anyagi helyzetű családból származó Kenny legemlékezetesebb jellemvonása, hogy visszatérő poénként majdnem minden epizódban meghal, majd a következő részben bármiféle magyarázat nélkül visszatér. A korábban már említett South Park filozófiájával foglakozó könyvben Dr. Randall Auxier, a Southern Illinois University filozófia professzora kifejti (Killing Kenny: Our Daily Dose of Death című esszé), hogy Kenny állandó, folytonos elhalálozásai amolyan memento moriként eszközül szolgálnak ahhoz, hogy a nézők jobban elfogadhassák saját elkerülhetetlen végzetüket. Egy másik cikkben pedig Karin Fry, az University of Wisconsin-Stevens Point professzora Kenny sorozatban betöltött szerepét és az egzisztencializmus különböző eszméit állítja párhuzamba. A dehumanizáció, a szorongás, az idő, a halál, a tudomány, a technika szerepe, az ember léttől való elidegenedés mind-mind fontos összetevő a karakter életében, így ha még hozzávesszük, ahogyan Heidegger megfogalmazza azt a három tulajdonságot, ami az emberi egzisztenciát jellemzi:

• a hogylét vagy hangulati állapot
• a megértés
• a beszéd.

a legtöbb epizódban a lét és a nemlét állapotában mozgó Kenny, akinek megértése számunkra nem egyértelmű, beszédét pedig csak úgy vagyunk képesek dekódolni rendszerint, ha valamelyik szereplő lefordítja, gyakorlatilag e filozófia egy az egybeni letéteményese.

Nihilista remek

A sorozatot a leírtak ellenére továbbra is lehet nem szeretni, de az lehetetlen vitatni, hogy kulturális hatása, közbeszéd-alakító szerepe vagy társadalomkritikája ne lenne. 18 évadnyi utalásait, áthallásait még sokáig részletezhetném, de rétestészta hosszúságúra nyújtható cikkemet inkább egy kis színessel zárnám. Következzen a nihilista filozófia csúcsra járatása: a Chewbacca-védelem: