A Wayward Pines folytatása hozza az első kötet borzongató-faktorát, egy kicsivel lemarad az elődtől. (Ha valaki nem olvasta az első részt, akkor SPOILERVESZÉLY!)
A Wayward Pines-ról azt írtam, hogy olyan érzés olvasni, mintha a Twin Peaks megkapta volna annak idején a méltó befejezést, a Lost készítői pedig tudták volna előre, mit akarnak csinálni a sorozat végén. A trilógia második kötete, A pokol kapujában ehhez képest olyan, mintha az említett sorozatokból emelnénk ki egy-egy köztes epizódot.
A főszereplő, Ethan Burke megtudta Wayward Pines titkát, de ettől nem lett jobb a lelkecskéjének. Tökéletesen tisztában van vele, hogy családja és az egész város védelmében el kell titkolnia mindenki elől, amit megtudott és a helyi kiskirály, David Pilcher szolgálatába kell állnia. Így hát seriffként tengeti mindennapjait, egészen addig, amíg meg nem találja egy nő holttestét a kisvárost körülfutó úton. Innentől viszont Ethan úgy érzi, hogy Pilcher „óvó” vezetése sokkal inkább emlékeztet a zsarnokságra, ahol senkinek nincs magánélete és nem szólhat szabadon. Ezért elhatározza, hogy kitalál valamit a Wayward Pines tudatlanságban tartott lakóinak felszabadítására.
Ethan karaktere jóval több teret kap, mint az első kötetben. Immár nem csak a családjáért aggódhat, hanem a komplett mikrotársadalomért is, aminek a rendben tartásáért felel. Emellett kénytelen hárítani a gonosz városvezetés kétségeit, amelyek mind felé irányulnak, miközben próbál a radar alatt repülve összejátszani azokkal az emberekkel, akik sikeresen kiműtötték magukból a megfigyelésért felelős chipjüket és apránként szervezkednek. Vagyis sokkal rosszabb a helyzete, mint az első részben. Próbálna szabadulni, de egyúttal kénytelen magára ölteni az ideális műanyagvároska ideális tagjának hazug szerepét is. Pilcher karaktere ezzel szemben fokozatosan megmutatja az igazi arcát. Amíg az első kötet végén elhitte az ember, hogy valóban jót akar és ezért tart mindenkit bezárva, addig itt szépen fokozatosan ismerünk meg egy pszichopata elmebeteg diktátort, amelynek kibontása során a szerző kifejezetten izgalmas múltbéli szálakat használ. Tobias karakteréhez ellenben az égvilágon semmit nem ad hozzá a sok erdőben vadászgatós jelenet, ahogyan az őrült Pam sem lesz kevésbé vagy még inkább őrült attól, hogy az író igyekszik többet bontogatni.
Tulajdonképpen a regénynek egyetlen plusz hibát lehet felróni az első rész tükrében. A történet gyakran leül hogy a karakterekkel lehessen foglalkozni. Mindeközben persze érződik az egészen, hogy azért született meg, hogy átkösse az alapozó első részt és a lezáró harmadikat. Míg a Wayward Pines könnyedén megállt a maga lábán, addig A pokol kapujában nem olvasható leválasztva a többi kötetről. Lényegében bőven elég lett volna 100 oldal a cselekményre, ehhez képest jóval hosszabb, mint az előző rész. És nem igazán a hosszával van a baj, még órákig el tudtam volna olvasgatni ahogyan Ethan éldegéli a mindennapjait seriffként. Csakhogy ez egy thriller, ami ha ennyire leül, veszít a saját feszültségéből. Egy trilógia tipikus középső része, a középső részek minden negatívumával. A lezárás maga viszont annyira váratlan és erős húzás, hogy muszáj lesz harmadszor is visszatérnem műanyagfalva fenyvesei közé.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
