Amikor végignéztem a True Detective első évadát, egy különös érzés kerített hatalmába. Ezt már éreztem valahol. Hasonló one-linereket már olvastam. A Vertigo által gondozott Vertigo Crime sorozat darabjairól van most szó, amit lényegében krimi képregények.
Az emberi társadalmat kötelékek végtelen hálója szövi át. Alapvető társadalmi normák, családi és baráti viszonyok. Törvények, melyekre felesküsznek és kimondatlan egyességek amik egy-egy félrészeg koccintás közben születnek. Ilyen cinkosság az író-olvasói viszony is. Olyan tettestársi kötelék, ami két ember között alakul ki, akik soha a büdös életben nem találkoztak, és mégis van bennük valami közös. Vagy csak két ember között, aki sosem látta egymást azelőtt a pillanat előtt, míg valaki be nem dobta a kérdést: „te láttad a True Detective-et?”, és erre a kérdése csak annyit mondanak, hogy „Baszdmeg…” (a szó pozitív értelmében). Van abban a sorozatban, ami nagyon kevés alkotásban van jelen számomra. Chinatown, BB. King – Lucille, The Bronx Kill. A cikkben a harmadik címről lesz szó. Meglepő módon ez biza képregény.
Amikor végignéztem a True Detective első évadát, egy különös érzés kerített hatalmába. Ezt már éreztem valahol. Hasonló one-linereket már olvastam. A Vertigo által gondozott Vertigo Crime sorozat darabjairól van most szó, amit lényegében krimi képregények. De ezek nem a kórház büféjében kapható ponyvák, hanem a jó öreg angol kiadó kézjegyét viselő – hát hogy is mondjam – elbaszott klingon történetek. Ezek a sztorik után kicsattog az ember a konyhába és dohányozva elkezdi tekerni az agyát a cuccon. A fentebb említett kötelék alakul ki és ezen kívül az a magasztos irodalmi cél amit önreflexiónak is csúfolnak. Na de elég a műanyag bölcsész ömlengésből, lássuk csak miért is franki ez a téma:
A The Bronx Kill egy 2010-es képregény Peter Milligan és James Romberger agyából. A történet egy fiatal író, Martin Keane életének azt a részét mutatja be, amikor eléggé összejött minden fos. A Keane család tősgyökeres rendőrfamília, ez alól csak Martin kivétel, aki az írásra adta a fejét. Tipikus One Hit Wonder volt a gyerek, de úgy eltűnt a süllyesztőben, mint a szőke hajfestékek a polcról, miután H. P. Baxxter jól bevásárolt a DM-ben. De volt kis szerető felesége, aki támogatta, csak épp nem mondta el a pajtásban, hogy az új regénye nagyon szarkupac mint a Jurrassic Parkban látható triceratops ürülék. Szerető és gondoskodó apja, akinek nevelési stratégiájáról mindent elmond, hogy a nyolc éves Martint elrángatta arra a helyre, ahol megölték a dédnagyapját, ezzel ösztökélve rendőri pályára, még mindig arcon pörög azon, hogy a gyerekből nem lett zsaru, a tett helyszíne a Bronx Kill, ami nagyjából egy szemétdomb, Bronx legdélebbi része.. Nagyon bús panda ezért az öreg, meg azért is, hogy franki, hogy a gyerek író, de legalább zsaruregényt írna!
Egy nap Martinunk veszi a kis kabátját és elmegy alkotói szabadságra egészen Írországig, ahol zöldebb a fű és finomabb a csapolt Guinness. Imádom az amerikaiakat, akik csak elmennek alkotói szabadságra a világ másik felére, hogyha mi tennénk ugyanígy, akkor Tatabányáig jutnánk, vagy addig sem, hiszen a csatlakozásra várva, két regényt is meg lehetne írni. „A Keleti-főcsatorna partján ültem és sírtam” írta Koeljó Pál támogatta a MÁV.
No, Pajtás 4 hónap után hazaér, felesége szerető karjaiba omlik, majd reggel a csaj szőrén-szálán eltűnik. A srác persze teljesen szét van, szól az apjának, hogy baj van, hamarosan találnak is valami csövit Bronx Kill-ben aki bevallja, hogy ő ölte meg a lányt, aztán meggondolja magát. Később már Martint gyanúsítják a felesége megölésével, előkerül a holttest is, meg minden… Aztán jön a baszdmeg effekt. Maga a történet egészen a végéig nem tűnik valami idegtépőnek, sokkal inkább a bújtatott finomságokra van kiélezve, a folyamatosan feszültség fenntartását szolgálja minden dialógus, minden képkocka.
Az apa-fiú ellentét feloldhatatlan tragédiáját láthatjuk megelevenedni, ahol az apa még mindig nem tud túljutni azon, hogy a fia nem az lett, akit ő szeretett volna faragni belőle. Ezt tupírozva, az egész Keane család tragédiája lassan, de biztosan kirajzolódik a szemünk előtt. Miért is halt meg a dédapja? Hogyha rendőr volt, és lelőtték, miért nem volt mellette a társa? Miért tűnt el ezután a felesége nyom nélkül? Mi kényszerít egy nőt arra, hogy otthagyjon mindent, még az újszülött gyerekét is? Mi az a bűn, amiért valakinek a saját gyereke vagy éppen az apja megölné az embert? Miért lett világsiker A szürke ötven árnyalata és vajon miért vezet tv-műsort Kasza Tibi? Ezekre és fontosabb kérdésekre ugyan választ ad a képregény vége, de az ember továbbgondolja, mert hát akárkivel megtörténhet akármi. Üdítő dolog ilyen dolgokat olvasni a sok csillámpónis filmes regény között. Nem csak fekete és fehér van egy emberben. A morális kérdésekre adható jó válaszok, nem egyszer csak a perspektíván múlnak. True Detective ez is, csak teljesen más.
A másik eléggé jól eltalált motívum a regény a regényben. Majdnem egy tucatnyi alkalommal található írott oldal a képregényben, ami az a regény, amit Martin ír. Ez folyamatosan és kísértetiesen hasonlít élete éppen aktuális történéseire. Sőt, mi több, bizonyítékként akarják felhasználni ellene, amikor rá akarják varrni az egész gyilkosságot. A regényt nem kész változatban látjuk, tele van „kézzel” írott feljegyzésekkel, amik Martin és/vagy az ?író? saját meditációi a történtekre reflektálva. Meg amúgy egy baromira jó ötlet most is és már a Watchmenben is az volt.
A The Bronx Kill, egy tökéletes regény az emberi természet sötét oldaláról, amiben nincs jó és gonosz. Néha az életben csak megtörténnek a dolgok, ajánlom mindenkinek aki két True Detective rész között fent akarja tartani a hangulatot.
„somethings are beyond our control”
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
