Egy év várakozás után elindul a True Detective második évada. Tűkön ülünk, vajon megugorja-e a soron következő évad az elsőt. Amíg ezen izgulunk, egy év távlatából próbáljuk vizsgálni az előzményeket. Szerkesztőségünk belelendült az írásba, figyelem, hosszú bejegyzés következik!
Zsótér Indi Dániel: „Engem biztosan meg fognak kövezni. Leborulok a True Detective alkotógárdája, színészóriási, operatőrei és úgy egyáltalán mindenki előtt akinek köze van ehhez a sorozathoz. Az a nehéz viszont, hogy bár elsőre egy magas színvonalon megírt kriminek állítja be magát, mégis sokkal inkább (nyilvánvalóan) egy nagyon erős, magas színvonalon megírt dráma. Sajnos van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy rosszul nézek krimit. Sok esetben annyira bonyolultak a szálak, a nevek és az események tér-időn való elhelyezése, hogy egy idő után nagyon nehéz volt követnem. A krimi attól lesz jó, hogy mit hallgat el előled az író? Milyen ügyesen tudja a rendező egyengetni a képek/dialógok/események sorrendjét, úgy, hogy a lehető legnehezebben jöjj rá? Mi a fontos egy krimiben? Sajnos csak többszöri visszapörgetés után értettem meg összefüggéseket, megoldásokat. Nagyon szépen, kereken kitalált nyomozás, mi több, sajnos nagyon is valósághű. Mindezek ellenére sem tudott behúzni a sorozat krimi része, egyszerűen fárasztó volt. Ami viszont a két fő karakter magánéletét, illetve magánélet nyomozásra való hatása és a nyomozás magánéletre való hatását nyomon követhetjük az egészen különleges. Folyton ott voltam harmadikként köztük és átéltem a velük megtörténteket, többször állítottam le helyenként a sorozatot egy-egy levegővétel erejéig, vagy hogy elmorzsoljak egy könnycseppet félúton. Brutális erejű dráma, a krimit pedig megígérem megpróbálom megtanulni nézni.”
Nemes András: „Szerintem ne magadban keresd a hibát, erős a gyanúm, hogy a krimi szál tök szándékosan nehezen követhető, sőt, egyenesen fárasztó. Én is azt hittem, hogy bennem van a hiba, de aztán rájöttem, hogy A: ez nem lehetséges B: ez volt az alkotói szándék. Nem emlékszem, mikor láttam ennyire realisztikusan levezényelt nyomozást mozgóképen, és ez bizony azzal jár, hogy megmutatják, sőt, érzékeltetik az idegőrlő folyamat minden aspektusát, akkor is, ha ez a nézőnek kellemetlen. Szerintem egy percig nem volt cél, hogy a néző bármire rá akarjon jönni, inkább megpróbálták érzékeltetni a dolog „munka” részét, azt, hogy ebben semmi sem kerek, semmilyen tény megtudása, vagy egy szál felgöngyölítése nem jár a kielégítő „Áhá, tudtam!” felkiáltással, egyszerűen túl kell jutni a problémán, hogy a tettes közelébe juss. A főszereplőknek ez az élete, ez a valósága, és a valóság ritkán érthető. Engem inkább az lep meg, hogy a sorozat ilyen bátor, kompromisszummentes hozzáállással lett ennyire népszerű, a nézők igazodtak hozzá, nem pedig az alkotók próbáltak igazodni a nézői igényekhez. James Ellroy regényeiben találni hasonlót: kétszázmillió szálon futtatja a nyomozást, megszámlálhatatlan mellékkaraktert mozgat, ott is nehezen követhető a nyomozás, és ott is sokkal fontosabb a szereplők karaktere annál, hogy ki a gyilkos.”
Dániel: „Hirtelen a Zodiákus jut eszembe ahol ennyire részletesen van bemutatva a nyomozás, és ugye ott is a nyomozás a szereplőkre gyakorolt hatását mutatja be a film, elég élvezhetetlenül, de érzékletesen. Nem a True Detectivvel van bajom, isten ments! Magával a krimivel mint műfajjal. Pl.: Sherlock Holmes 2 – Sherlock bemegy valami szobába ahol sok egyéb tárgy mellett az asztalon van egy üveg amiben valami gumós növény van. A film háromnegyedénél meg kiderül, hogy az üvegben rododendron gyökér volt ami mit tudom én milyen hatással van a szervezetre stb., stb… ezt nézőként te nem tudod kitalálni, nézőként nem tudod így beleélni sem magad annyira a sztoriba, legalábbis én. A True Detective-ben ugyan nem voltak ilyen rododendron-szintű baromságok, de ugye az attól még bántó, hogy te nézőként soha nem lehetsz a tudás teljes egészének birtokában, így teljesen ki vagy szolgáltatva az író/rendező kényének-kedvének. Én filmkészítőként nem szeretem, ha kiszúrom, hogy játszani próbálnak a AHA-faktorommal, szeretem az AHA-élményt de akkor azért, mert totál bele tudok feledkezni a dologba.”
Alant beszélgetünk is a Zodiákusról:
András: „Tényleg! A Zodiákus jó példa, bár én azt nagyon bírtam, Sherlock 2 viszont tényleg baromi öncélú ilyen szempontból, ott rendesen szívatva volt a néző ezekkel a „nyomokkal”, amikről csak az írók tudhatták, mit jelentenek. A True Detective esetében nekem nem jelentett gondot ez a nehezen követhetőség, mert a sorozat sokkal többet adott annál, hogy ilyesmit kérjek számon rajta. Viszont értem a problémát, szerintem személyiségfüggő, ki mennyire tudja tolerálni ezt az alkotói attitűdöt. Ha ez egy sima, klasszikus krimi lenne, ahol tényleg a nyomozás a lényeg, zavaróbb lenne a dolog, de itt szerintem teljesen más volt a cél, az atmoszféra, a színészek, a zene annyira vittek magukkal, hogy nem zavart a krimiszál kuszasága, sőt, nekem hozzá is tett az élményhez. Az viszont tényleg irritáló, amikor az írók kitalálhatatlan fordulatokkal akarják kierőszakolni, hogy leessen az állad, de szerintem itt nem ez volt a cél, egyszerűen csak a realisztikus ábrázolás miatt volt szükségszerű.”
Pintér Márk: „Sherlock Holmes mindig is ilyen volt. Adott két szereplő, az egyik butább, mint az olvasó (Watson), így amire ő nem jön rá, arra rájöhetsz, a másik zseni (Holmes), akinek kénytelen vagy leborulni a nagysága előtt, még akkor is, ha szórakoztat. Ez a történetek karakterdinamikája, minden rododendron-gyökér ebből fakad.”
Keresztesi Ferenc: „Frankónak tartom a True Detective első évadát, ugyanakkor szerintem túl van értékelve. A dramaturgia, a két központi figura és az atmoszféra tetszetősek, mi több: kétségtelenül magukkal ragadják az embert, azonban maga a sztori nem egy was ist das. Akár dráma, akár krimi (akár mindkettő), én sokszor untam. Ha nem lett volna Harrelson és McConaughey remek párosa, az ugyancsak nagyot alakító Michelle Monaghan, illetve a gyakorta briliáns fényképezés, őszintén szólva nem biztos, hogy végignézem. Mindazonáltal az érdemei elvitathatatlanok és a karakterek kibontásának szempontjából ékes példája annak, hogy a tévés produkciókban mennyivel több potenciál rejlik a mozifilmekkel szemben.”
Kertész Zsanett: „Tök izgi meg minden, de szerintem hypeolt…. tetszett, de nem éreztem akkora truvájnak. És bocsánat mindenkitől, DE Matthew McConaughey-t minden részben ötezerszer akartam pofán ütni, hogy ne hagyja már folyton nyitva a száját, mert beszáll rajta egy légy! Az nem színészi játék ha valakinek az a karakterjegye, hogy tátott szájjal bámul! Woody Harelson viszont egyértelműen király. A második évad személy szerint sokkal jobban izgat.”
Benkó Tamás: „Hosszú idő óta az egyetlen sorozat, ami tényleg nagyon komolyan van véve. Szerintem fontos különbség, hogy dramaturgiájában is elég komolyan eltér a nagy átlagtól. A teljes évad egyetlen nagy egységként van kezelve, nagyon szeretem, ahogy a filmidővel bánik, pont az interjúszerű történetvezetés miatt vannak apróbb oda-vissza ugrálások és nagyon nem sieti el a karakterek kibontását. A műfajválasztás pedig önmagában nagyon közel áll a szívemhez, minden egyes képkockája a kedvenc thrillerjeimet juttatja eszembe, A bárányok hallgatnak-tól, a Hetediken át egészen Baltasar Kormákur Vérvonaláig. A legtöbb nyomozós sorozat egy rejtély megoldásával foglalkozik, ez illetve utóbbiak pedig kifejezetten azzal, hogy maga a nyomozás, a nyomozati anyag mennyire nagy hatással van magukra a felderítést végző renderőkre. Egy emberellenes bűncselekmény nem kezelhető egyszerű ügyként, mert mindenképp az emberi lét legsötétebb bugyraiba vezet, és nem hiszek abban, hogy ettől bárki hideg profizmussal képes legyen elvonatkoztatni. Ez nem a CSI, itt tényleg közel kerülsz.”
Pálinkó Tibor: „Time is a flat circle.”
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
