Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis, fehér állat, akit Orinak hívtak. Ori kis barátjával, a mackószerű Naruval éldegélt nagy boldogságban Nibel erdejében – ott, ahol megannyi érdekes lélekfa terül el, s tartják egyensúlyban az erdő élővilágát.
Ori számára ez az egész világot jelentette. Nagyon szeretett a puha, zöld gyepen megpihenni, játszani a barátjával, akit egyben nevelőjének, testvérének és szülőjének tekintett: hiszen kiskorától fogva a nagy mackó vigyázott rá, még a barlangban is együtt aludtak. Megbecsülte őt és ami a legfontosabb: önzetlenül szerette, és megosztotta vele mindenét, amije csak volt. Ez az alapvetése a Ori and The Blind Forestnek. Egy nap azonban Ori körül megváltozott a világ. Az erdő tönkrement, a lélekfák utolsó erejüket is elhagyták, és pillanatok alatt minden odaveszett, ami körülvette őket. Naru nélkül magányosan maradva Ori új küldetést kapott a lélekfáktól és az élettől: megtanulni egyedül, a legnagyobb reménytelenségből talpra állva újra életet lehelni Nibel erdejébe, hogy a sötétség helyett a világosság fénye lengje be az erdőt és ha kell, az erdő legmélyebb, legöregebb teremtményeitől, a fákban élő istenektől segítséget kér segítséget, hogy újra „egyensúlyba kerüljön körülötte a világ.”
Mesének sem utolsó alkotás az Ori and The Blind Forest. Legfőképpen azért, mert hangulatilag azokat az időket elevenítette fel bennem, amikor kisgyerekként ültem a nappaliban, és a régi tévénken (amit csak két magyar idegen nyelvű kéziszótár hatásos odacsapásával lehetett működésre bírni) VHS-kazettán nézve folyt a nyálam a Disney-mesékre. Képi világa elementáris és szembetűnően érzékeny, amilyennel már nagyon rég nem találkoztam (persze nem felejtem a Valiant Hearts-ot sem, de az egészen más stílusú). Letaglózó, több, mint húszperces indító-képsora beleégett a retinámba, mint gyerekkoromban az Oroszlánkirály, az Aladdin, vagy még ezernyi más mese, amit a bili árnyékában néztem. A Rayman-sorozathoz hasonlóan itt is óriási szerepe van a képiségnek, a hangnak, mint elsődleges hangulati indikátornak – ám amíg ott inkább a vidám és élénk karakterek, színek, mozgások dominanciája borítja Rád a határtalan halványlila hepiség habcsókos hőhullámait, ez az Oriban „szomorkás, érzékeny, borús, boldogságkeresős.” Szenzitív raptorkollegák készítsenek jó sok zsepit, mert néhol igencsak torokszorítós tud lenni.
Ugyan azóta a Disney is más irányba tendált, ennek ellenére azok a régi, szép, gyerekkori emlékek törtek elő bennem, amit akkor éreztem, és azóta is elég nehéz újra megmozdítani azokat az emberben. Nem véletlen, hiszen Ori története egy kortalan, időtlen mese a szeretetről, a természetről, a gondoskodásról, a túlélésről, és önmagában a szépségről, mint fogalomról. Az egész játékot valamilyen érintetlen, természetszerű érzékletesség veszi körül, akár a kétdimenziós oldalnézet rajzolt látványvilágán csodálkozunk, vagy az erdő színein, az ősz sárgaságán túl a kékeszöld árnyalatokba borulásig. Rendkívül kontrasztos, mégis festményszerű élmény tárul az erdő összes területén, ahol az apró, varázslatos főhősünkkel megfordulunk. A főszereplő, Ori egy beazonosíthatatlan, nemtelen, apró lény, avagy tökéletesen az erdő hőse érzést keltheti az emberben. Egy hosszú fülű, elvarázsolt, fehér nyúlszerű valaki, aki olyan színtiszta és romlatlan, mint ahogyan a játékban elénk táruló természet is.
Az biztos, hogy az Ori and The Blind Forestet meseként is végigbőgném (nem mintha érzékeny lelkem eleve nem rengette volna meg). Ritkán látni ilyen fajta érzékenységgel rendelkező platformjátékot, ezen felül pedig a különböző kultúrák jegyeit is magán hordozza, s eközben nem lép ki saját „mesei” státuszából, emiatt pedig narratív szempontból is szépen felépített.
Más szemmel, a nehézségét tekintve szerint viszont egyáltalán nem mesenéző gyerekeknek való mulatságnak tűnhet. Régivágású gémerek biztosan tudják, hogy milyen érzés izzadni egy pályarésznél, amikor olyan kombót kell bemutatni, ami igencsak igényli a kontroller-mágusság bizonyos tanleckéit. Itt elsősorban erre kell készülnünk, valamint arra, hogy saját magunk által gyűjtött mannákból kell a mentési szakaszokat is intézni, vagyis a bezsebelt mannától függ, hogy egy adott pályarészt el tudsz menteni számodra megfelelő helyen, vagy épp ezerszer meghalsz, mire arra a bizonyos pontra odaérsz. Mindenképp ajánlatos lehet a gyermekek számára is az Ori, de biztosan szükség lesz szülői segítségre, mert rendkívül összetett, dinamikusan felépített pályaszakaszai alatt mindig egy-egy új képességet kell megszerezni, ami egy későbbi terület felfedezéséhez szükséges. A játék bizonyos tekintetben elengedi a kezed és a játékosra bízza, hogyan, milyen irányba indul el és sokszor emlékezetből kell tudni, hogy bizonyos területekre miért nem tudtunk belépni – egy-egy látszólag hiányzó képesség miatt nem tudtunk továbbhaladni, vagy valamilyen olyan ellenféltől, akire nem tudjuk a megfelelő kombinációt a legyőzésére.
Az Ori and The Blind Forestet minden szülőnek, gyerekes apukának, anyukának, és gyerekeknek tudom ajánlani, valamint azoknak is, akik imádják az ugrálós, oldalnézetes platformereket. Mesevilága, csodás története, valamint izgalmas játékmenete nagy izgalmakat tartogathat a számukra, és megmutatja azt is, hogy milyen az, ha egy oldalnézetes játékhoz már eleve művészi igénnyel nyúlnak, és a maximumot akarják kihozni belőle. A Moon Studios-nak ez feltétel nélkül sikerült és nagyon kíváncsi leszek, tudnak-e még hasonlóval előrukkolni, mert ha így folytatják, akkor mindinkább megerősítik azt az álláspontot, hogy bármilyen játék lehet művészeti igényű termék.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
