Egy geek(blog) születésnapi önvallomása

Előző születésnapi posztunk egy köszönet és tiszteletadás volt szerzőink előtt, de ne gondold, hogy Rólad elfeledkeztünk volna, kedves Olvasó. Teljességgel felesleges és hiábavaló lenne az elmúlt egy év, az eddigi tevékenységünk, ha nem lennél Te, aki ezt olvasod. Szóval ez a poszt RÓLAD (is) szól. S lehet, hogy ez az elmúlt 365 nap nem jelent sokat Neked, lelkes szerkesztőinknek viszont annál többet. Így rendhagyó cikkükben ebbe az elhivatottságba nyerhetsz betekintést.

Gyermekként nem hittem volna, hogy az a sok haszontalannak tűnő információ, ami a fejemben kavarog Transformerekről, szuperhősökről és a Loch Ness-i szörnyről, valaha is többet jelent majd, mint mezei szórakozás. Gyakran merültem el saját mikrouniverzumomban, amelyben legjobb barátaim Racsni-doki, Kolosszus és Nessie közösen dacoltak a megpróbáltatásokkal és küzdöttek a gonosz ellen. Édesapám gyakori vendége volt ennek a kis világegyetemnek, bár rendszerint csak annak térdimenzionális kapujáig jutott, ám azzal a szándékkal, hogy ott újabb hősöket tessékeljen be, hogy ők is pajtásaim legyenek. Így haverkodtam össze például Luke Skywalkerrel, Robinson Crusoe-val, Nemo kapitánnyal és az Ember tragédiája Ádámjával. Az én univerzumom is egyre jobban tágult, így jól elfértek egymás mellett ezek a szereplők, s szabályszerűségek még egyelőre kusza folyama kezdett testet ölteni benne.

Időközben felnőttem, a cimbim lett Antigoné, Ványa bácsi, Godot, Rosencrantz és Guildenstern is, de gyermeki lelkületem még mindig ott virgonckodik bennem, és izgalommal tölt el manapság is, ha új könyvvel, filmmel vagy képregénnyel találkozom, legyen az bármilyen műfajú. Ugyanis mindegyikben ott a potenciál, hogy szereplőik megleljék a helyüket az univerzumomban, amely által én is több lehetek, függetlenül attól, hogy sci-fi, horror vagy svéd egszisztencialista drámáról van szó. Ma már nem azért olvasom a képregényeket, hogy hőseiről azt képzeljem, vigyáznak rám a sötétben, nem azért nézek meg egy filmet vagy sorozatot, mert épp azt adja a tévé, és nem azért olvasok el egy könyvet, mert kötelező órai feladat lenne. Elraktározom, de olykor előhívom őket egy olyan univerzumból, amit már akkor kezdtem el építeni, amikor még a Marvel sem tudta, hogy ez menő lesz.

Amikor először találkoztam Mr. Rabbittel, megismerkedésünk nem indult fényesen, ám a második találkozásunkkor bebizonyosodott, ugyanolyan elvetemülten fogyasztja ezeket a termékeket, mint én, van róla véleménye, érti vagy legalábbis sejti az összefüggéseket, s ami a legfontosabb, hozzám hasonlatosan rajong értük. Miután mélyülni kezdett a haverságunk, ahogy ő is fogalmazott, számtalanszor alapítottunk kocsmát, zenekart, rendezvényszervező céget, űrállomást, de mind elvetettük, s végül podcast készítésébe kezdtünk, ami végül barátainknak hála, egy blog létrehozásában eszkalálódott.

A blogoszféra azért nagyszerű kitalálmány, mert lehetőséget ad az önkifejezésére. Nem kell felettes szervezetnek, szerkesztőségeknek, irányelveknek megfelelni, csak azoknak, amiket magadnak, vagy társaiddal egyetemben hozol. Bármit megtehetünk, bármit alkothatunk, a mögöttes szándék csak az, hogy teremtsünk valamit, gyermekkorunk és jelenünk hőseihez hasonlatosan. Ez első körben pedig az, hogy önkifejezésünkön túl megosszuk véleményünket Veletek, legyen szó PC- vagy konzoljátékokról, filmekről sorozatokról vagy képregényekről. A cél azonban nem csupán mezei, „hétköznapi kritikák” megfogalmazása, hanem az, hogy tényleg a mélyére ássunk a mondanivalónak. „Ez nem egy pipa” – mondaná René Magritte, és mi is ugyanezt tesszük, csak kissé átfogalmazva. Minden több, mint CSAK egy film vagy CSAK egy képregény. Szellemi produktum, amely komoly agymunka végeredménye, ezért többet érdemelnek, mint egy laza „ez SZAR” megállapítás.

Olvasóink persze nem mindig ilyen belátóak, és cikkeinket, illetve azok szerzőit gyakran illetik ilyen megállapításokkal, biztatva minket arra, hogy keressünk más hivatást magunknak és hagyjuk a fenébe a blogolást. Lehet, hogy a mély tartalmak és mondanivaló folyamatos keresése szájbarágóssá teszi cikkeinket, de ha van valami, ebből az alaposságunkból nem engedünk, és azon dolgozunk, hogy a könnyedebb hangvétel és az információgazdagság jól megférjen egymás mellett. Alapvetően geek blog vagyunk, de szerkesztőink zömében filmekkel kapcsolatos munkákat végző fiatalok, akik a rokonszenv miatt sem tehetik meg, hogy lekezelőek egy alkotással.

Félreértés ne essék, egy percig sem gondolom, hogy a Roboraptor Blog a mindenttudás felkent papja lenne, de arra biztatunk mindenkit, szemlélje úgy az általunk szemlézett alkotásokat (és cikkeinket is), hogy még a legrosszabbak esetén is megtalálják azt az egy momentumot, részletet, ami túlmutat magán.

Az univerzum szót ebben a cikkben valószínűleg többször írtam le, mint egész életemben összesen, de nem tudom jobban megfogalmazni, hogyan is tekintek/tekintünk a saját munkánkra. Lehet, hogy kis zaj vagyunk az éterben, ami csak halkan suttog és halványan pislákol egy hatalmas és hivalkodó aszteroidamezőben, de hiszünk abban, hogy akik megtisztelnek minket a figyelmükkel, cikkeink elolvasásától, podcastjeink meghallgatásáról vagy videóink megtekintésétől többek lesznek, vagy legalábbis továbbgondolkodnak. Ha ezt elérjük, már volt értelme annak, amit csinálunk. Persze én abban is bízom, hogy ezzel a munkával létigazolást nyer a bennem rejtező rengeteg haszontalannak tűnő információhalom is.

Szeressétek a filmeket, a képregényeket, a játékokat, ahogyan mi is, de fogalmazzatok véleményt és vitázzatok velünk nyugodtan. A legfontosabb, hogy kedveljétek a geekeket, de főleg a Roboraptort!

Dr. Hardlove