Egy mestermű – Hét tényező: 2001: Űrodüsszeia

2001: Űrodüsszeia: egy film, egy páratlan műalkotás, egy sci-fis értelemben vett fogalom. Ez a Stanley Kubricknak köszönhető, 1968-as tudományos fantasztikus alapmű nem csupán eredeti és innovatív volt a maga idejében, de egyúttal irányt is mutatott és vitathatatlanul meghatározta a műfaj mozgóképes jövőjét is. A mára már abszolút klasszikusnak tekintett darab előtt tisztelegvén, egyúttal nagyságának okairól megemlékezvén, összeszedtük, melyek is azok az elemek, (nem X, hanem IQ-) faktorok, melyek alapvetően meghatározzák és emlékezetessé teszik ezt az epikus filmet.

Akárcsak a bibliai Genezis könyvének esetében, mikoron az Úr hat nap alatt teremté meg a világot, majdan a hetedik napon megpihené és sziesztázá vala, úgy itt is hat alkotóelemet vizsgálunk, plusz legvégső hetedikként magát a teljes koncepciót, mely a filmet egyedivé, legendássá tette. Mindezen esszenciális tényezők olyannak minősülnek, melyekről joggal feltételezhetjük a filmben való jelenlétük nyomán, hogy miután elkészültek velük és a komplett művel, a mesteri Stanley Kubrick ekkor pediglen „látá, hogy ez jó”.

1. A monolit

Mi más is lehetne egy, a cselekmény esszenciáját firtató írásnak az első pontja, mint lényegében maga a történet alfája és ómegája: a méltóságteljes és zord monolit. Ez, a formáját tekintve oly sima és egyszerű, de ugyanakkor mégis komplex jelenség, már-már szinte külön karakter pozícióját tölti be a filmben, nem mellesleg ráadásul rendkívüli hatalommal bír. Ő maga testesíti meg az „emberiség tükörképét”, az evolúció gyutacsát: ha úgy tetszik mozgatórugóját, illetve az isteni közbeavatkozás kézzelfogható alakját: az úgynevezett deus ex machina-t. Utóbbi ugyan sokaknak ismerős lehet a klasszikus hősi eposzokból, olyanokból mint mondjuk a Gilgames, az Iliász, a Beowulf (de persze nem a Roland Emmerich-es változat) vagy éppenséggel maga a Homérosz-féle Odüsszeia(amiről nem is biztos, hogy Ő írta – a szerk.), de kérdem én: mégis mikor és hol látott a 2001 előtt bárki, akárcsak ahhoz hasonlatos böszmeséget filmen, hogy az égi hatalom közbelépése megelevenedik? Ez a rendkívüli megnyilvánulás és a monolit fenséges funkciója teszi zseniálissá a „figuráját”, és egyben meghatározza és megerősíti az Űrodüsszeiát is mint egyedi művet, csakúgy, mint annak különleges mivoltát.

2. A zene

A 2001-et megelőzően nem sokan használtak ám a sci-fi műfajához klasszikus muzsikát aláfestésnek, és bár ez azóta sem vált éppenséggel trenddé, de lám csak, az útmutatás itt is megmaradt: azóta is a kortárs szimfonikus dallamok házasítása tekinthető az általános tendenciának, már ami az utóbbi 40 év filmes termését illeti. Visszakanyarodva eme mozgóképes műalkotás zenéjéhez: a (nem Johann, hanem) Richard Strauss-féle Imigyen szóla Zarathustra (Also sprach Zarathustra) rövid időn belül legalább annyira védjegyévé vált az Űrodüsszeiának, mint az a mogorva monolit. Ennélfogva korunk gyermekei közül talán sokan meg sem tudnák mondani, hogy ez a rettentő magasztos szimfonikus költemény már némi laza 70 évvel korábban is létezett, mint aztán a kultikus film. Akár ellenpólusának is tekinthető a mestermű másik, jóval hosszabb, de miközben kevésbé epikus, addig annál könnyedebb és dallamosabb témája: a Kék Duna keringő, melyet (nem az első, hanem a második) Johann Strauss komponált, még 1866-ban. Utóbbi fantasztikusan működik az űrbeli „keringések” és utazgatások szekvenciáinál, mellyel szintén sokat hozzátesz a film sajátosságához. Tanulság: akit anno Strauss-nak hívtak, annak bizony aztán vérében volt a zene!

3. A látvány

Harmadik lényeges tényezőként ünnepeljük az Űrodüsszeia magas színvonalú technikai kivitelezését, melyhez kétség nem férhet, hogy ha az egyszeri halandó előveszi és terjedelmes játékidejével nem kímélve magát végignézi a művet, akkor szembesül vele. Az egyik ilyen tanulságos aspektus, ami bizonyosan megmarad a film után is, az az, hogy épp olyannyira friss és hibátlan annak minden képkockája, mintha csak tegnap készült volna. A ’60-as évek mércéjével mérve, ez bizony egy látványfilm, mely nem mellesleg még intelligens is (nem úgy, mint a mai blockbusterek zöme…). Eltekintve az általános igazságtól, ami a 2001 vizuálisan impozáns mivoltát illeti, nem árt még észrevenni és megemlíteni azokat az egyes megoldásokat, melyek abszolúte újszerűek és egyediek voltak akkoriban. Ezeknek egyik csoportja az űrutazásos részek során a „mozgó díszletek” elgondolása és gyakorlati trükkjei, melyek a rögzített kamerák objektívjához képest elforgatva, olykor a felületekhez kapcsolódó mesterséges gravitációnak hatását, illetve annak illúzióját teremtik. Másik példa, David Bowman hosszú, magányos, ám de látványában lenyűgöző utazása a Jupiternek felszíne felé, mely során a képernyőn vetített ábrák, a színek és formák egészen elképesztő kavalkádját vonultatják fel és akárcsak Bowman-t, úgy bennünket nézőket is permanensen sokkolnak.

4. Az atmoszféra

Az Űrodüsszeia hangulatát tekintve is teljesen egyedülálló film. A pompázatos, komolyzenével aláfestett, mozgalmas részek mintegy ellenpontozásaiként több, jobbára abszolúte csendes periódusa van a műnek, melyek során már-már tapinthatóvá válik az űrben leledző feszültség. Ráadásul, ez az erős kontraszt a zenés szcénákkal még nem minden: újfent Bowman utazását elővéve, annak dallamtalan, hátborzongató hangzavarát felelevenítve elkönyvelhetjük, hogy a klasszikus kifejezetten egy, „a nyugalom megzavarására alkalmas” kategóriába sorolandó darab. Más esetben jóllehet, hogy ez az atmoszferikus sokoldalúság, talán inkább összezavarná és kiakasztaná a nézőt, de Kubrick mesternek hála mégiscsak működik, méghozzá nem is akárhogy. A váltások ellenére a film 40 év távlatából sem hat úgy, mintha szétesni készülne. Ellenben a koherens és hosszadalmas jelenetek, illetve a szünetek dacára is egyben marad és kitart. Bizonyos fokig még az is igaz, hogy éppen ezek miatt kiválóan követhető (és elemezhető) a cselekmény, hiszen speciel azt, hogy dinamikus és „sodró lendületű” lenne, nem mondhatjuk el az Űrodüsszeiáról. Na de annyi baja legyen: ezzel szemben a méltóságteljes és látszólag nehézkes történetvezetés igencsak jól áll neki, szóval vitathatatlanul eléri a maga célját és hatását.

5. HAL 9000

Kevés, akárcsak hozzá fogható karakter született máig a filmtörténetben. Lássuk csak: egy mesterséges intelligenciáról beszélünk, mely gyakorlatilag nem rendelkezik egyéb fizikai formával és/vagy megtestesüléssel, mint egy szemre emlékeztető, pirosan (és felettébb szigorúan) világító led. Ennél fogva HAL barátunk lényegében véve, filmes tekintetben egy külön kategóriát képvisel mind az emlékezetes negatív karakterek, mind a valaha kiötölt mechanikus személyiségek köreiben. Az Űrodüsszeiában ugyebár Ő a Discovery One irányítója, ha úgy tetszik az „agya”, de ugyanakkor mégsem egyenlő a hajóval. Emellett mérhetetlenül magas intelligenciával bír (hiába is igyekszünk, nem tudjuk számokban kifejezni az IQ-ját), ráadásul még borzasztó empatikus is: olyannyira, hogy a két asztronauta, Dave Bowman (Keir Dullea) és Frank Poole (Gary Lockwood) szenvtelenségük nyomán, szinte lelketlen szörnyeknek hatnak hozzá képest. Persze, ez sem véletlenül van így a filmben… Mindazonáltal HAL összetettségének, fene nagy eszének (és a már szinte rémisztően jó szájról olvasási készségének) hála megtestesíti, a 20. század második felére oly jellemző, a technika roppant előretörése és esetleges hatalomátvétele kapcsán kialakult félelmeket, így aztán joggal tartjuk őt számon minden idők egyik legikonikusabb, és legellentmondásosabb filmes karakterének. 

6. Bowman története 

Ismerjük el: Dr. David Bowman igazából nem sok vizet zavar a filmben mindaddig, míg HAL „el nem távolítja” társát, Frank-et a Discovery One közeléből és ezáltal Dave kénytelen a fókuszba kerülni és tenni valamit. Onnantól aztán előbb begyűjti (a közben már behalt) tudós pajtását, majd kiiktatja a totálisan megátalkodottá és hazudozó vált HAL-t, mígnem aztán végre-valahára elindul a Jupiter közelében valahová, amit csak úgy aposztrofálhatunk, hogy „az ismeretlenen is túl” található. Ez, a látszólag végtelen utazás, majd az a magasztos intézmény, ahová Bowman megérkezik és ahol önnön elmúlását végignézve élete alkonyán találkozik az emberiség végzetével; a rettenetes monolittal… Nos mindez egy egészen elképesztő történetszállá áll össze ebben, az egyébként Arthur C. Clarke regényén alapuló filmben (melyhez a könyvet a sci-fi mestere kimondottan a filmterv alapján írta, méghozzá Kubrick megrendelésére). Ha eltekintünk a már felsorolt többi faktortól, melyek ugyancsak meghatározzák és mára már egybeforrtak a 2001: Űrodüsszeiával, akkor ez az a semmi máshoz nem hasonlítható elem, mely minden egyéb valaha is készült sci-fi fölé emeli e művet. Hiszen mi is történik itt? Dave nem csupán „összefut” a monolittal, mely életének utolsó percében búcsút int neki, de „kapcsolatot teremt” ezzel az idegen erővel, és ennek eredményeképpen, a halálával egyszersmind újjászületik és egy felsőbbrendű lénnyé; csillaggyermekké válik.

7. A koncepció

Habár valóban Bowman története tekinthető annak a bizonyos „pontnak” a cselekmény I-jén, mégis, utolsó és egyúttal leglényegesebb tényezőként magát a teljes egészet; magyarul az Űrodüsszeia általános koncepcióját könyveljük el. Ez azért lehetséges, mert eme nem mindennapi történet, nem mindennapi üzenetet hordoz magában: az evolúció létrejöttének, azaz a tudományos megközelítésnek és egyben Isten létezésének, azaz a vallásos tanoknak a világait elegyíti, ha úgy tetszik, házasítja össze egy ugyanazon, az emberiség kialakulását és fejlődését taglaló műben. Ha belegondolunk, hogy ez mekkora cselekedet, méghozzá annak dacára, hogy e két fent említett felfogás mindenkoron mennyire szöges ellentétben álltak és állnak is egymással, akkor rájövünk, hogy ez az alkotás gyakorlatilag több mint egy film. A 2001: Űrodüsszeia egy ideológia, mely egy sajátos nézetet vall. Magyarul azt, hogy évmilliárdokkal ezelőtt az evolúció valójában egyfajta isteni közbeavatkozással indult be, és majd egy szép napon, szintén annak hatására fog az emberi faj továbblépni a fejlődés egy magasabb lépcsőfokára. Nohát ez az a végtelenül egyszerű, ám de olyannyira ellentmondásos elgondolás, ami immáron 1968 óta sokaknál ki is veri a biztosítékot. Lehet vele vitatkozni és el is lehet ítélni, de egy dolgot nem lehet: figyelmen kívül hagyni.