Gonosz halott – Remek remake

A leggyakrabban hangoztatott (és általában teljesen jogos) érv ilyenkor a „Minek?”, hiszen egy, a maga nemében hibátlan műről van szó, generációk kedvencéről, bármikor újranézhető klasszikusról, amit az újraforgatással csak elrontani lehet. Vagy okosan, jó ízléssel, vagányan és tökösen újraértelmezni.

A VHS-hőskorszak idején hazánkban Az erdő szelleme címen futó alkotással kapcsolatban ismeretségi körömben két álláspont képviselteti magát: akik megjelenésekor látták a filmet, és azonnal a hatása alá kerültek, jeleneteket idéznek belőle, és a mai napig emlékeznek a zsigeri rettegésre, amit kiváltott, ezért bármit elnéznek neki (jómagam közéjük tartozom), illetve azok, akik a mai horrorkínálaton szocializálódva finoman kétkedő fejcsóválással reagálnak említésére, hibaként róva fel a mára kétségtelenül elavult maszkokat, effekteket, illetve a karakterek jellemrajzának majdnem teljes hiányát. Raimi minimális költségvetésből hozta össze saját forgatókönyvén alapuló rémálmát (érdekesség, hogy a vágásban Joel Coen – igen, az a Coen – segítette), egyedüli fegyvere a filmkészítéssel szembeni teljes elhivatottsága, megszállottsága volt, ami meg is látszik a végeredményen: az Evil Dead nyaktörő sebességgel száguldó, vérengző hullámvasút, egyetlen percnyi nyugalmat sem engedélyez nézőjének, felháborít és leteper, hogy aztán kifacsarva üldögélj a foteledben azon töprengve, vajon miért volt ez olyan baromi jó neked. De tudod, hogy jó volt.

Fede Alvarez rendező Raimi-vel, és a Juno forgatókönyvéért Oscar-díjjal jutalmazott Diablo Cody-val karöltve 2013-ban bevállalták, hogy ezt a monolitot a mai néző ízléséhez igazítsák, stílszerűen mondva „vérfrissítést” alkalmazzanak rajta, és örömmel jelenthetem, hogy sikerrel jártak.

Öt fiatal érkezik egy sűrű erdő közepén álló faházba, hogy egyiküket, Mia-t (Jane Levy) megszabadítsák évek óta tartó drogfüggőségétől. Hamarosan megtudjuk, hogy egyszer már elvégeztek vele egy hasonló kísérletet, de az kudarcba fulladt: a lány nyolc órát bírt ki szenvedélye nélkül, majd feladván a küzdelmet, visszaesett. A házban rejtélyes, kellemetlen szag terjeng, a vérmaszatos pinceajtót feltárva pedig a fiatalok egy rejtélyes szertartás nyomaira bukkannak, ami minden épeszű ember számára elegendő indokot szolgáltatna arra, hogy máshol folytassák a drogprevenciós programot, ám hőseink természetesen maradnak, és inkább elkezdik lakhatóvá varázsolni a helyet. Mia annak rendje és módja szerint produkálja az elvonási tüneteket, majd elhagyja a házat, miközben az erősen bölcsész küllemű Eric (Lou Taylor Pucci) a pincében talált bőrkötésű (khmm…) könyv tanulmányozásába kezd. A könyv megnyitja a Pokol kapuit, az elszabadult démon pedig megszállja Mia testét, hogy visszatérvén a házba megkezdje eszeveszett, véres tombolását…

A filmet bemutatása előtt a „valaha készült legvéresebb stúdiófilm”-ként reklámozták, és sátáni kacajjal kísért kárörömmel jelenthetem, hogy a marketingesek ebben az esetben nem kamuztak. Törnek a csontok, szakad a hús és ömlik a (szó szerinti) vérzivatar, a kamera nem fordul el, mindent kíméletlenül megmutat, hogy teljes valójában élhessük át a terror minden pillanatát. Független gore-filmeknek is becsületére válna az a gyomorforgató mészárszék, ami elszabadul a házban, a démoni erő földöntúli hatalma kézzelfoghatóan rémületes, nincs kegyelem, nincs megnyugvás, száguldunk a Pokol felé megállíthatatlanul. Az effektek kiválóak, a CGI-mentes megvalósítás dicséretre méltó, és bámulatosan hatásos. Karlevágáson, szögbelövővel, illetve tükörszilánkkal elvégzett arcplasztikán és vasrúddal való hosszadalmas ütlegelésen keresztül van itt minden, amit soha nem akartál látni, ráadásul olyan kíméletlenül precíz tálalásban, ami esélyt sem hagy rá, hogy ne vedd komolyan. Egyes kritikusok hiányolták a filmből az eredetiben jelen lévő humort, ám ez a humor szerintem csak a második rész, a Gonosz halott 2, illetve A sötétség serege ismeretében érzékelhető, emlékeim szerint a film első megtekintésekor én egyáltalán nem nevettem, sőt, meggyőződésem, hogy Raimi célja sem a felhőtlen szórakoztatás volt.

A forgatókönyvön teljes mértékben érezhető a téma iránti alázat, illetve a törekvés az eredeti film karakterkezelési hiányosságainak kiküszöbölésére. A drogfüggőség végre racionális magyarázatot ad arra, társai miért nem veszik észre Mia átalakulását, miért gondolják elvonási tünetnek a megszállottság szimptómáit, illetve az ápolóként dolgozó Olivia (Jessica Lucas) figuráján keresztül megindoklásra kerül az is, miért nem hagyják el a házat a bajok kezdetekor. A szereplőknek végre vannak motivációi, érdekeik, felszínre kerülnek múltbéli sérelmeik, melyek mind a történet kibomlását, az események logikus menetének fenntartását szolgálják. Kiemelném, hogy mind a ruhák, mind pedig a díszletek bizonytalanságban tartják a nézőt azt illetően, pontosan milyen korban járhatunk, ami ad egyfajta grandiózus egyetemességet a történetnek. Az alkotók igyekeznek kerülni a tinihorrorok általános kliséit, a „nincs térerő” problematikát, a „váljunk külön, mert úgy levadászhatóbbak vagyunk”-jellegű fordulatokat, illetve szerencsés módon a női szereplők nem szilikon-csodák, a férfiak nem tökéletesen kigyúrt szépfiúk, sőt, a szexualitás teljes egészében hiányzik a filmből, vagy ha mégis előkerül, messze nem abban a vonatkozásban, amire számítani lehetne.

Nem állítom, hogy nincsenek dramaturgiailag necces megoldások (mert leszoktatás ide vagy oda, tényleg minek maradtok egy olyan házban, ahol csupa vér a padló és macskatetemek lógnak a pince mennyezetéről), de a film képes rá, hogy elfogadtassa a történések realitását, sőt, néhol bravúrosan elhiteti: „igen, ez itt egy klisé, most pontosan az történik, ami a horrorfilmekben szokott”, majd a következő pillanatban csavar rajta egy nagyot, és sikeresen megdöbbent.

A 2013-as Evil Dead nyilván nem számíthat akkora kultstátuszra, mint elődje, de kétségtelen, hogy másodpercek alatt beszippantó éjsötét atmoszférája, szereplőinek hiteles motivációi, valamint a kegyetlenkedések bemutatásának teljes kompromisszummentessége magasan kiemeli az átlagos horrorfilmek alvadt vértengeréből.