Mit kapunk, ha összeadjuk James Bond arisztokratikusságát, Jason Bourne szadizmusát, és Jack Bauer akkurátusságát? Nos, nem tudom, de ha még hozzácsapjuk a Kick/Ass önreflexív humorát, némi My Fair Lady, Micsoda nő és Rút kiskacsa utánérzéssel megtoldva, akkor tuti, hogy a Kingsmant kapjuk végeredményül.
Mit kapunk, ha összeadjuk James Bond arisztokratikusságát, Jason Bourne szadizmusát, és Jack Bauer akkurátusságát? Nos, nem tudom, de ha még hozzácsapjuk a Kick/Ass önreflexív humorát, némi My Fair Lady, Micsoda nő és Rút kiskacsa utánérzéssel megtoldva, akkor tuti, hogy a Kingsmant kapjuk végeredményül.
Matthew Vaughn filmográfiája ugyan rövid, de igencsak megosztó: ott van a sokak által nem is ismert, Daniel Craig és Tom Hardy által főszerepelt zseniális Torta, a már többek által lehúzott Csillagpor, a minimum kultstátuszba emelkedett Kick/Ass, és a viszontagságos fogadtatású X-Men: Az elsők. Bevallom őszintén, én kedvelem a direktort, és szerettem a First Class-t is, így titokban féltem attól, hogy miután a Fox kiebrudalta, nem igazán talál majd vissza a helyes irányba. Butaság volt ezt hinnem, ugyanis a Kingsman – A titkos szolgálat gyönyörű comeback a Ha/Ver által kikövezett útra.
Nemcsak arról van szó, hogy Vaughn megint rendezett egy erőszakos, végtelenül profán és humoros filmet, hanem visszatért a képregény-adaptáció vonalra, ráadásul megint Mark Millertől inspirálódva. Az író még 2012-ben készítette el a hat füzetből álló minisorozatát, a The Secret Service-t – a Watchment is jegyző Dave Gibbons volt a rajzoló –, amely csak nagyvonalaiban azonos a filmben látottakkal, a szereplők és a beavatás nagyjából azonos, de Vaughn a sztoritól számos ponton eltért. Erőszakot nem kellett sokat hozzátennie, hiszen az alapanyag is bővelkedik ebben, de Miller sztoriját felturbózta még több 70-es évekbeli kémes klisével, így úgy kapunk kéfilm-paródiát, hogy nincs a szánkba rágva: „Hé, haver, ez egy paródia!”
A sztori főhőse Töki (Taron Egerton), aki londoni lumpenproletárként bekerül az egykoron királyi szabókból lett titkosszolgálat, a Kingsman kiképzésébe, ahol mindenki a kerekasztal lovagjainak nevét viseli kódnévként. Ebbe az a Harry Hart / Galahad (Colin Firth) szervezi be, aki a fiú réges-rég meghalt apjának köszönheti az életét. A sztori az ilyenkor klasszikus beavatás/kiválasztottá válás toposzát járja körül, amihez hasonlót láttunk már a Végjátékban, a Mátrixban, a Star Wars-ban, A Gyűrűk Urában, a Terminatorban, vagy akár a Mortal Kombatban, illetve az Evil Dead franchise-ban is.
A körítés mindig más, de az üzenet ugyanaz: van egy srác, aki különb, mint a többi, és állhatatosságának köszönhetően ő lesz a Chosen One, de amíg eléri ezt, saját démonaival is meg kell küzdenie. Ez ebben a filmben sincs másképp, de Vaughn olyan szépen tálalja a köztes matériát, hogy egy percre sem érezzük azt, hogy köszi, ezt már láttuk. Az erőszak hiába explicit, ennek ellenére is humoros, nem várt fordulatok szegélyezik a történetet, és amire elérünk az ilyenkor kötelező filmvégi küzdelemhez az antagonistával (a beszédhibás Samuel L. Jackson), addigra már teljesen meg vagyunk véve kilóra. Pedig nem kicsit féltem az első trailer láttán. Most komolyan pöszén beszél majd Samuel L. Jackson? Tényleg pengékben végződő bionikus lábai vannak a hanchwomanjének? Ezek a titkosügynökök valójában tényleg SZABÓK?
És mégis működik a dolog. Valami olyan esszenciában egyesül ez a sok infantilis marhaság, mint ami a Kick/Ass esetében is. Ötvözi, majd felrúgja a zsáner legkedveltebb, legismertebb kliséit, a humor, a groteszkség és az akció olyan tökéletes elegyét összehozva (külön pacsi Vaughn állandó szerzőtársának, Jane Goldmannek), hogy nem marad más, mint folyamatos vigyorgás az arcunkon. A finálé előtti rövidebb leülést leszámítva végig magas hatásfokon pörög a sztori, egymást követik a vicces és akciódús jelenetek, vagy egyszerre jelentkeznek. Például az a pár snitt, amikor Colin Firth kábé ötven embert gyilkol le, egyszerre abszurd, bizarr, tréfás és vizuálisan is megkapó, pedig valójában igen tabudöntögető.
De amire ez megtörténik, addigra már igen megszerettük a karaktereket, Vaughn szán arra időt, hogy bemutasson mindenkit, és dimenziókkal lássa el még a főgané Jacksont is úgy, hogy végső terve és motivációi sokáig titokban maradnak. Személyét egyébként azért is illik kiemelni, mert az utóbbi években a Nolan-es Batmanes, meg a vérkomollyá váló Bondos sötét tónusú világokból kikoptak az egész univerzumot elpusztítani kívánó gonoszok (na jó, kivétel: Thor – The Dark World), így a Jackson karaktere igazán felüdítő. Persze ez sem működne, ha Firth és társai nem a 70-es évek Bondjainak mutatnának fityiszt azzal, hogy élére vasalt nadrágban, tökéletesen befésült frizurában csesznék szét az ellen fejét. (Fun fact: 2005-ben szó volt arról, hogy Vaughn direktorálja a Casino Royale-t, így miután ettől elesett, kb. 10 évvel később mégis rendezett egy 007-es filmet, a saját szája íze szerint).
Az egyetlen probléma a filmmel, hogy az egyébként nem túl rossz magyar szinkron a legnagyobb igyekezete ellenére sem tudja azt a sznob angolságot, dél-londoni cockney-t, és suttyó amerikai nyelvezetet reprodukálni, amit az eredeti. A már említett önreflexivitás, intertextualitás, valamint a fricska a kémfilmek orrára azért így is eladja a filmet. Ez azért nem is rossz néhány arisztokrata szabótól.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
