A science-fiction irodalom, ahhoz képest, hogy relatíve fiatal, annyira tágas, hogy számolatlanul lehetne sorolni belőle a mára klasszikussá vált darabokat. Ezek közé tartozik Frank Herbert Dűne-ciklusa is, amelynek nem csupán lelkes koppintói akadtak, hanem folytatói is.
Cikksorozatunkban nem kisebbet vállalunk, mint a magyarul megjelent Dűne könyvuniverzum teljes egészének bemutatását. Az első rész foglalkozik az eredeti regényekkel. FIGYELEM! A CIKK NEM CSAK NYOMOKBAN TARTALMAZ SPOILEREKET!
A Dűne születése 1957-re tehető, amikor Frank Herbert újságíró (részmunkaidős író) a lapjának tudósított egy kutatásról, amelynek lényege annyi volt, hogy egy bizonyos fűfélével a tudósoknak sikerült megkötniük a lassan vándorló és pusztító homokdűnéket. Herbert fejében megfogant a gondolat, hogy a természet elleni harcnak erről az aspektusáról izgalmas regényt lehetne írni. Pár évvel később megszületett a Fűszerbolygó munkacímű kalandregény-vázlat, amely már nem csak a homokkal foglalkozott, hanem egy távoli bolygóval, ahol a főhős herceg a megélhetését a sivatagban élő gigantikus férgek elleni harc árán tudja biztosítani. Számos átdolgozás után már A Dűne bolygó címet viselte a történet és folytatásokban jelent meg John W. Campbell magazinjának hasábjain. 1965-ben pedig nagy halom elutasítás után kiadásra került immár könyv formájában is az azóta klasszikusnak számító regény: A Dűne.
A Dűne
Nincs egyszerű dolga az embernek, ha megkísérli feldolgozni, miben is áll A Dűne zsenije, mert nehéz egyetlen dolgot kiragadva tárgyalni. Karakterek? Igen. Cselekmény? Az is. Komplexitás? Naná! A birodalom császára Leto Atreides herceget küldi a kies Arrakis bolygóra, amelyet Dűneként is ismernek, hogy vegye át a csillagközi utazáshoz elengedhetetlen fűszer betakarításának koordinálását ősi ellenségeitől, a Harkonnen-háztól. Nincs egyszerű dolga, mivel a sivatagban óriási férgek közlekednek és a termelési munkálatok zajára rendszeresen megtizedelik a munkásokat. Emellett Harkonnen báró is visszajönne, így nem sokára hatalmas mészárlás kerekedik, ahonnét egyedül a herceg fiának, Paul Atreidesnek és anyjának, az ágyas Jessicának sikerül elmenekülnie. A sivatagban befogadják őket a bolygó őslakosai, a fremenek, Paul pedig belőlük szervez sereget, hogy bosszút álljon.
Frank Herbert regénye nagyon sok síkon mozog. Első blikkre úgy tűnhet, hogy a központi témája egy hétköznapi 15 éves fiú felnőtté válásának és az uralkodásra való alkalmasság kialakulásának története, de ennél sokkal több rejlik benne. Nem elég, hogy a szerző foglalkozik a szuperemberség számos aspektusával, hanem ezen keresztül még a messiásság kérdésköre is belekeveredik a képletbe. Herbert emellett félmondatokkal képes élő-lélegző karaktereket felfesteni, még a jelentéktelen hullajelölt mellékalakok, mint Duncan Idaho (Paul testőre) is három dimenzióval bírnak. Rendkívül változatos a regény tudományos része is: Herbert maga írja egy helyen, hogy meggyőződése az, hogy a sivatagi túlélőszerelést, a cirkoruhát ő teremtette meg. A csillagközi utazás térhajlítással működik, a különbség viszont óriási a korábban írtakhoz képest, ugyanis a navigátorok a melanzs vagy fűszer nevű anyagot fogyasztva betépnek és jövőbe tekintéssel kormányozzák az űrhajót. Ha ez nem lenne elég, a drogról kiderül, hogy a homokférgek által termelt keltető talaj, így voltaképp őket sem tanácsos kiirtani. A politikai szál szintén kidolgozott, könnyű elveszni a bürokratikus szervezetek között, anélkül, hogy beállna a Baljós árnyak Valorum főkancelláros jeleneteiben tapasztalható tömény unalom. Mindezeken felül pedig megtalálható benne még egy összetevő: a filozófia. Herbert nem csak tűnődni hagyja a karaktereit, hanem súlyos mérlegelések után egész életre szóló döntéseket kell meghozniuk a saját gondolatrendszereik alapján.
A Dűne receptje tehát annyira bonyolult, hogy könnyedén lehetett volna gigászi bukás is, azonban világsiker lett belőle. Ez pedig annak köszönhető, hogy a szerző zseniális arányérzékkel mesél: hol egy kis karakterisztika, hol egy kis cselekmény, itt-ott csipetnyi filozófia. A végeredmény pedig egy regény – ami mindenkinek kötelező -, és öt folytatás (amelyek szintén).
A Dűne messiása
Míg A Dűne fáradhatatlanul menetelt díjakkal övezve a biztos siker felé, Frank Herbert nem tétlenkedett. Születőfélben volt Paul Muad-dib történetének folytatása, amelyért már kapkodtak a kiadók. 1969-ben megjelent a várt második kötet, A Dűne messiása.
Paul évtizedes háborút követően immár császárként kormányozza az Impérium egészét. Ráadásképpen a fremenek kultusza végigsöpört a birodalmon, így Pault kevés kivétellel messiásként kezelik fanatikus hívei. Azonban az élete most sem mentes intrikáktól és kínozza a teher, hogy milliók haláláért felel. Emellett folyamatosan megpróbálják megöletni változatos módszerekkel, például atommal vagy a halott Duncan Idaho gholájával (klónjával).
A szerző ezúttal körülbelül harmadára csökkentette a terjedelmet az első részhez képest, azonban Campbell nem volt hajlandó folytatásokban kiadni, mivel nem tetszett neki Paul karakterfejlődése. Herbert szándékosan annyit csinált, hogy a visszájára fordította Paul karakterét és a hősből antihős lett. Az emberfelettiség és a jövőbelátás már nem adottság, amely segítségével Paul a sorsát irányíthatja, hanem teher, amellyel csupán táptalajt ad mind a fanatikus rajongóknak, mind azoknak, akik zsarnoknak tartják. A regény végére eljutunk oda, hogy a megvakult Paulnak megváltás, hogy a sivatagba kényszerül a fogyatéka miatt és birodalmát ráhagyhatja húgára, Aliára.
A Dűne messiása óriási változtatásokat hozott az első részhez képest. Herbert, amellett, hogy ismét sikert ért el, azt is megmutatta, hogy nem hajlandó a sorozatot egyetlen kaptafára felépíteni. Ezzel óriási előnyhöz jutott: azt csinált, amit csak akart – legyen az akármekkora elmebaj (természetesen pozitív értelemben).
A Dűne gyermekei
Az 1976-os harmadik kötet, A Dűne gyermekei már nem foglalkozott különösebben Paul Muad-dibbel, az örökségével azonban annál inkább. Muad-dib legendája továbbra is él és virul és a gyerekei feladata eldönteni, hogy mit is kezdenek vele.
Az Impériumot régensként Alia, Paul húga kormányozza, aki egyre inkább beleőrül a Bene Gesserit Rendhez tartozó anyjától kapott emberfeletti képességébe: abba, hogy beszélgethet fejben az őseivel. Márpedig ezek közé tartozik a rég halott Harkonnen báró is, aki mintegy negatív lelkiismeretként kínozza őt. Így egyre valószínűbbnek tűnik, hogy Paul serdülő gyermekei, Leto és Ghanima nem jutnak hozzá apjuk jussához és menekülni kényszerülnek a fremenekhez. Ha ez nem lenne elég, Duncan gholája is folyamatosan őrlődik Alia iránt érzett szerelme és az Atreides-házhoz fűződő kötelessége között.
És itt üt be a fent említett elmebaj-faktor: megjelenik a sivatagból a vak Prédikátor (Paul), akinek feltett szándéka lerombolni Muad-dib messiásmítoszát. Leto ezalatt, hogy az álmaiban látott Arany Ösvényt követhesse (amelyre még tömeggyilkos/megváltó apja sem volt képes rálépni), egyesül a homokférgek lárváival és maga is féreggé lesz.
A Dűne gyermekei lényegében úgy fogható fel, hogy Herbert adaptálja az első kötet felnőtté és istenné válás történetét és egy jóval határozottabb, bátrabb főhős kezébe helyezi azt, aki hajlandó szembeszállni akár évezredes hagyományokkal is valamiféle tisztázatlan, nagyobb célok érdekében. Míg Paul minden erejével próbálta elkerülni a dzsihádot, addig Leto nem fél hosszabb léptékben gondolkodni. A regény legnagyobb erénye a korábbiak mellett, hogy tulajdonképpen nem enged az olvasó számára betekintést az Arany Ösvény mibenlétébe (a későbbiekben is csak sejteti), ezáltal eléri, hogy biztos tudás híján nekünk is hinnünk kelljen Leto küldetésének tisztaságában.
A Dűne istencsászára
Az univerzum nem maradt lezáratlan a harmadik kötet után sem. 1981-ben jelent meg A Dűne istencsászára, amely több mint 3500 évvel a legutóbbi könyv történései utánra helyezi a cselekményt. Mármint helyezné, ha lenne benne olyan.
Leto az Impérium istencsászáraként uralkodik ember-homokféreg hibrid testében. Személyesen felügyeli az Atreides-vérvonal továbbélését, emellett folyamatosan feltámasztat magának egy-egy újabb Idaho-gholát – ha az előzőt valami miatt kénytelen lenne elpusztítani. Habár Letónak sikerült az évszázadok során terraformálnia az Arrakist a férgek kipusztításával, uralma egyértelműen diktatórikus, köszönhetően annak, hogy ő termeli a birodalomban szükséges összes fűszert. Vagyis nélküle összeomlana az egész államalakulat.
A regény egésze ideológiai/teológiai/filozófiai vita a szereplők között. Olvasóként folyamatosan azzal vagyunk kénytelenek szembesülni, hogy egy zsarnok a nagyobb jóra történő hivatkozással racionalizálja azt, hogy szolgasorba dönti és a vallással manipulálja az egész emberiséget. A könyv megállíthatatlanul zakatol végcélja felé: saját hübrisze a diktátor végzete.
A sorozat ezen részének legnagyobb pozitívuma, hogy folyamatosan képes fenntartani az érdeklődést, még úgy is, hogy nem történik benne semmi, ami ismét Herbert zsenijét dicséri. De ettől még nem történik benne semmi. Míg a második kötetben Paul karaktere eltaszítja magától a sorsát, addig itt Leto vállalja a pusztulást az elvei érdekében. Felmerül a kérdés: melyikük a rosszabb? Vajon bármely zsarnok – akár Paul, akár Leto – halálával megszűnik-e a zsarnokság vagy csupán átmenet következik egy újabb felé?
A Dűne eretnekei
Az ötödik kötetben a szerző ismét ugrik egy nagyot. Az 1984-ben kiadott A Dűne eretnekeiben 1500 évvel járunk az istencsászár pusztulása után. A különféle politikai formációk szép lassan felaprózták egymás közt a Régi Impériumot, sőt, az emberiség túljutott annak egykori határmezsgyéjén és a Szétszóródásban is éli életét.
A regény főszereplője ismét egy Atreides-származék, Sheeana, aki az ismét elsivatagosodott Rakison (anno Arrakis) éli életét. Faluját elpusztítják a Leto holttestéből újjászületett homokférgek, őt azonban valamiért nem bántják, így a Bene Gesserit Rend magához veszi és nővérükké képzik. Eközben a szétszóródásból megjelenik egy új ellenség: a feltehetőleg Bene Gesseritekből és sok más formációból született Tisztelet Matrónái, akik megpróbálják elfoglalni a régi birodalmat. Évezredekre visszanyúló ellenségeskedésekből kénytelenek szövetséget kreálni az Impérium lakói, méghozzá a Rend „boszorkányainak” vezetésével, ha túl akarják élni a veszélyt.
A Dűne eretnekeit sokan vádolják érthetetlenséggel. Véleményem szerint a történet követhető és gondolati síkon sem zavarosabb, mint korábban, azonban sajnos minőségcsökkenés érezhető a korábbi kötetekhez képest. Ennek ellenére még mindig bőven átlag feletti regénnyel van dolgunk, hiszen Herbert csúcsra járatott elmebaja most sem hagy cserben: az író gond nélkül közli velünk, hogy a férgekben lakozik Leto szétszórt és gúzsba kötött tudata, így biztosított az Arany Ösvény folytonossága, majd ugyanilyen gond nélkül csap rá egy képzeletbeli piros gombra és semmisíti meg mindezt.
A Dűne Káptalanház
A hatodik részben kivételesen nem kapunk időugrást. Az 1985-ös A Dűne Káptalanház ugyanis szinte közvetlen folytatása az előző kötetnek, azonban még ahhoz képest is nagyon érezhető a sztori romlása.
A Bene Gesseritnek sikerült a Káptalanházra, főbolygójukra menekíteni néhány homokférget a Rakis pusztulása után, miközben a háború során a Tisztelet Matrónái próbálják felkutatni központjukat. A Rend időközben ráakad egy álcázó technológiára, a nem-mezőre az első kötet óta halott Harkonnenek bolygóján. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Matrónák valami elől menekültek a Régi Impériumba, nem pedig saját jószántukból jöttek hadat viselni. Míg Murbella, a Tisztelet Matrónájából Bene Gesseritté avanzsált nővér egyesíti a két ellenséget az ismeretlen harmadik ellenében, addig Sheeana és a megközelítőleg milliomodik Idaho-ghola (valamint sokan mások) fognak hét férget és a Harkonnen nem-hajót, majd elkezdenek új haza után nézni.
A hatodik résznek nincsenek igazán erősségei, az ellenségnél-is-nagyobb-ellenség eléggé elcsépelt fordulatnak számított már a könyv születésekor is. A Tisztelet Matrónáinak és a Bene Gesserit Rendnek az egyesítése visszaköszön az ötös kötet szövetségeinél. A Dűne Káptalanházzal tulajdonképpen az a legnagyobb probléma, hogy önálló regény. Akkor tudott volna jó lenni, ha harmad ilyen hosszú és Herbert hozzácsapja az előző részhez vagy ha esetleg meg sem írja. Hiszen eddig sem esett nehezére évtizedeket és fontos eseményeket (mint például a fremen dzsihád) kihagyni. Így azonban a befejezés csupán átmenet két sztori között, amelyből azonban az ezt követő nem születhetett már meg.
Dűne 7.
Frank Herbert tervezett egy lezáró Dűne-kötetet, azonban ennek megírásában megakadályozta 1986-ban bekövetkezett halála. Sajnos A Dűne Káptalanházban megkezdett szálak elvarratlanok maradtak, így örökre hiány keletkezett a rajongók szívében, amelyet most egy perc néma csenddel töltsünk is ki. Csakhogy! Jött a mester fia, Brian Herbert és egy másik sci-fi szerző, Kevin J. Anderson, akik úgy gondolták, hogy befejezik apu monumentális művét. Mindezt azzal kezdték, hogy írtak egy rakás előzményt az első Dűne-könyv elé.
Hogy jó döntés volt-e, cikksorozatunk következő részéből kiderül!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
