Az időutazás olyan fiktív technológia, amelyet a sci-fi írók tökélyre fejlesztettek az elmúlt száz évben. Manapság egészen hiábavalónak tűnhet ezzel kísérletezni, mivel az ismert standardok mentén haladva legfeljebb egy jó kalandregényt lehet kerekíteni.
Természetesen léteznek variációk: megváltoztathatatlan múlt, időn kívüli főhős, nagypapa paradoxon, duplikáció, alternatív univerzumok teremtése, ezek közül azonban szinte lehetetlen kitörni. Az időutazás napja című magyar regény épp ezért nem is tesz rá kísérletet. Ennél valami sokkal érdekesebbet húz elő a pakliból: tömegcikké teszi a technológiát.
Beregi Ádám 2021. november 5-én a Blahán autózik feleségével, Enikővel, amikor a semmiből egyszer csak feltűnik kétszázmilliárd hangoskodó, repkedő, bulizó ember világszerte, akik az időutazás feltalálásának napját ünneplik. Ádámot hamarosan elrabolja valaki, aki Jack Nicholsonná műttette át az arcát, hogy aztán 130 évvel később a felesége jövőbeli énje szabadítsa ki. Amíg főhősünk az időutazással ismerkedik, a technológiát feltaláló tudós elrabolja a fiát, majd nem sokkal később ott tartunk, hogy titkos szervezet titkos szervezet hátán, időutazás az időutazás napja elé, duplikátum-hadseregek, miközben persze a téridő-kontinuum hátulról előrefelé haladva zabálja fel önmagát.
Brandon Hackett (alias Markovics Botond) legújabb regényének elsődleges érdeme, hogy tudja, mit akar kezdeni az időutazással. Tökéletesen tisztában van az általa lefektetett szabályrendszerrel és valószínűleg lepapírozta annak minden egyes következményét, sőt, még azt is, hol rúghatja fel anélkül, hogy az egész sztori borulna. A könyv legnagyobb újdonsága, hogy nem egy időutazó van, aki megy ide-oda, hanem mindenki időutazó, mint ahogyan a valóságban lassanként mindenkinek lesz okostelefonja. Csakhogy mivel itt az időutazásról van szó, ezért per definitionem a technológia születésének pillanatában mindenki azonnal felhasználóvá válhat és válik. Ez írói szempontból egy dolog miatt nehezen kivitelezhető: mivel a szerző bedobja a szereplőket (és az olvasót) a mélyvízbe, így fokozatosan kell adagolnia a partra kászálódáshoz szükséges fogódzókat, vagyis a technológia további lehetőségeit, anélkül, hogy a könyvet előrevivő történet akár csak egy percre is unalmassá válna. Hackettnek ezt sikerül maradéktalanul megvalósítania.
A könyv, ahhoz képest, hogy mennyire túlságosan belecsap a lecsóba az elején, szépen összeáll kerek egésszé a végére. A karakterek végig jól működnek. Beregi Ádám pont úgy ismerkedik az éppen csak feltalált (majd több száz év alatt fejlesztett és visszahozott) időgéppel, ahogyan édesanyám próbálja megszokni „azt a nyüves” touchpadot a billentyűzet alatt. Emellett kapunk kihűlőfélben lévő házasságot és megromlott apa-fiú viszonyt – mindezt úgy, hogy a főhős lemaradt az egészről vagy még át sem élte.
Azonban a drámát nem csak a karakterek, hanem a társadalom szintjén is érzékelhetjük. Mihelyt kezdetét veszi az ünneplés, a lineáris időben élő emberek közt kitör a pánik. A szempillantás alatt kialakuló új világrendben mindenkibe beleivódik az elveszettség érzése, amellyel képtelen bármit is kezdeni, és amelyet az olvasó is maradéktalanul a magáénak érezhet.
Az időutazás napja attól lesz igazán jó regény, hogy a szerző kiváló arányérzékkel adagolja nekünk az akciót (a gonosz vagy majdnem gonosz időutazós cégek révén), a sci-fit (az átgondolt, jól megszerkesztett világon keresztül), a manapság elengedhetetlen mindfuck-faktort (elég csak Jack Nicholson elmebajos hasonmására gondolni) és a remek karakterek révén még a drámát is. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy vannak hibái is – ezeket igyekszem spoiler nélkül tálalni.
A technológián keresztül remekül működik a világ expanziója, akkortól válik azonban a sci-fi-szál furcsává, amikor egyszer csak ott tartunk, hogy még a legzseniálisabb szereplők is találkoznak egy olyan technológiával, amelyet ők sem értenek. Nem tudom, hogy mi volt itt Markovics célja: rájött, hogy ő sem tudja megmagyarázni az anomáliát, amit kitalált (ami bennem hagyott egy óriási kérdőjelet a könyv végére is), paradoxonnal oldotta fel (még nagyobb kérdőjel) vagy pedig egyszerűen csak nyitva hagyott néhány ajtót a folytatás számára (ez esetben viszont mielőbb kérem a felkiáltójelemet). Továbbá a karakterek fejlődése gyakran egyenetlen, de azért legtöbbször szépen alátámasztott.
A csekély számú hibája ellenére valamit teljes bizonyossággal kijelenthetünk a regényről. Magyar szerzőből sosem néztem volna ki ilyen jól kidolgozott, remekül megírt, emellett akciódús könyvet, mégis megkaptam. Brandon Hackett – habár pályája elején sem volt kutya – olyan ütemben lesz jobb és jobb, hogy a következő könyvét egyből fordíthatja is angolra, mert nemzetközi piacon lesz a helye.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
