Ash visszatért! Igen ám, csakhogy a hülyéje ugyanabba a kies-kietlen kunyhóba ruccant ki barátnőjével, Lindával, ahol már egyszer… Hoppá-hoppá, na álljon csak meg a menet! Szóval ez ugyanaz a ház, ugyanaz a barátnő és ugyanaz a Necronomicon? Mi folyik itt?!
Hát ez a félnótás Ash nem tanult a 6 évvel korábban történt rémségekből? Egyáltalán hogy-hogy életben van még? Mi ez a megannyi déjá vu a sztoriban és úgy mégis miféle folytatás ez? Mivaaan?! – Ilyen és ehhez hasonló égető kérdések merülhetnének fel bennünk, ha még nem láttuk volna a Gonosz halott 2-t. De láttuk. És piszkosul élveztük.
A low-budget horror koronázatlan királya, Sam Raimi, amennyire műfajt teremtett az 1981-es abszurd, mondjuk úgy: „slasher komédiájával”, azaz a Gonosz halottal, évekkel később épp olyannyira innovatív tudott lenni, a folytatás vászonra álmodásakor. Tudniillik az a helyzet, hogy a Gonosz halott 2 valójában nem sequel, hanem afféle „variáció egy táncra” alternatívája az első filmnek. Hogy ez mit is jelent? Nemes egyszerűséggel azt, hogy az alkotás elején kidobhatjuk a kukába az Ash-sel és lemészárolt kis barátaival kapcsolatos emlékeinket, ugyanis azokra nem lesz szükség a második rész élvezetéhez. Ez a történet mondhatni egy másik dimenzióban játszódik, ahol még senki sem halt meg A holtak könyve által oly óvatlanul megidézett démon(ok)nak hála. De bezzeg egy páran még mindig vannak olyan idióták, hogy elugorjanak hétvégére abba a bizonyos viskóba, az Isten háta mögé. Az egyik ilyen naiv majom mégpedig nem más, mint Ashley „Ash” Williams, aki ebben az életben is kedvesével, Lindával (őt itt Denise Bixler játssza), viszont immáron a többiek nélkül vetemedik egy kis elszigetelt erdei romantikázásra.
Tehát a sajátos koncepció nyomán megbocsáthatjuk Ash-nek azt a meggondolatlanságot, hogy (már megint) azt a hajlékot pécézi ki maguknak. Ugyanakkor azt az ostobaságot, hogy már megint lejátssza azt a mihaszna magnófelvételt, ugyanazokkal a varázsszavakkal, ugyanazoknak a démonoknak az előhívásához: nos, ez már a nonszensz-kategória. Na és habár ezzel a „baklövéssel jóformán ki is merülnek a film gyengeségei, azért Raimi is tisztában volt vele, hogy minden mókázás dacára kissé röhejes a dolog. Úgyhogy az ilyen és ehhez hasonló „kötelező tánclépéseken”, úgy mint Linda megszállottá ás vadállattá válása, majd elintézése Ash keze által, kifejezetten gyorsan túl is jut a cselekmény, hogy aztán legyen idő a morbid mókázásokra. Szóval miután gyakorlatilag újraéltük az előző filmben történteket, csak kevesebb szereplővel és rövidebb idő alatt, akkor jönnek aztán az igazi finomságok! Az első és egyúttal az egyik legemlékezetesebb ilyen Ash jobb kezének meggonoszodása, ami gazdája életére tör és ezáltal valami fergetegesen kacagtató momentumokat produkál a filmben. Szegény Ash, ahogy küzd az előbb még hozzá tartozó, majd a muszáj-amputálást követően már ide-oda „szaladgáló” kezével, az egyenesen egy filmtörténelmi mérföldkő a szórakoztatásban! Nem lehet nem fetrengeni rajta a röhögéstől. Mindeközben, hol Bruce Campbell teljesít már-már emberfelettien – amikor még a saját kezének démoniságát adja elő -, hol a trükkfelelősök tesznek ki magukért, a műkéz stop motion segítségével történő életre keltésével.
Amíg Ash a kezével és a megháborodással szenved, addig egy másik szálon új karakterek tűnnek fel. Egyikük, Annie Knowby (Sarah Berry) a Necronomicont felfedező (és dilettáns módjára magnóra rámondó) Raymond Knowby professzor lánya, aki azért utazik a viskóhoz, hogy elvigye apukájának a könyv egy-két hiányzó oldalát. Azt persze sem ő, sem a szolgája kollégája Ed Getley (Richard Domeier) nem tudják, hogy a prof már rég halott, akárcsak a felesége, Henrietta. Útközben összeakadnak a vidéki tahó Jake-kel (Dan Hicks) és a parasztleányos Bobby Joe-val (Kassie Wesley), akik természetesen jó pénzért elkalauzolják őket, városi népeket az apartmanhoz. Ezzel lőn: kész is az új áldozati bárány brigád, akik majd jók lesznek arra, hogy az egyelőre csupán Ash-t bosszantó démonok kicsit gyilkolásszanak. Idővel meg is érkeznek, az ekkorra már végképp bekattant Ash-t valami pszichopatának és jól megverik, majd lezárják a pincébe. Csakhogy rövidesen kiderül, hogy a pincébe már van egy lakója: ő a nekizombisodott Henrietta, akit ráadásul Sam Raimi színész tesója: Ted alakít igencsak viccesen. Az új szereplők végül csak-csak rájönnek arra, hogy itt valami nagyon nem kóser, illetve, hogy ez a véres, félkezű alak talán mégsem elmebeteg és kiszabadítva őt összefognak a gonosz erők ellen.
Az új öt fős társulat összeállását követő eseményeket inkább nem abajgatom, mert az már túl sok lenne a spoilerből. Ellenben a Gonosz halott 2 végjátékához tartozik a produkció és úgy alapjaiban véve a slasher zsáner egyik megkerülhetetlen vívmánya, amiről muszáj szót ejtenünk: ez Ash, a tökfilkó antihős hőssé avanzsálása. Nem túl gyakori ez a filmtörténelemben sem, ergo dobálózhatnék itt azzal (megint csak), hogy micsoda mérföldkőről beszélhetünk, de ezt a kérdést inkább hagyjuk is. A lényeg az, hogy nem véletlenül nagy klasszikus ez az alkotás, jóllehet megérdemelten nagyobb is, mint az első rész volt. Ash, aki jószerivel másfél filmen keresztül csak sodródott az eseményekkel, ugyan kinyírta egy pár démonizálódott barátját, mégsem változott semmit. Sokat szerencsétlenkedett, esett-kelt, küzdött az életben maradásét, de úgy egyébként ezzel ki is merült a tevékenysége. Magától sosem vette volna fel a harcot és alapjáraton a hősiességi indexe egyenesen zérót mutatott. Azonban a sequelben ez egyszer s mindenkorra véget ért. Különböző körülmények és a konstans sokkos állapotának hála, Ash eljutott arra a pontra, amikor attitűdöt váltott és átment támadóba. Ehhez nemcsak viselkedésében, de megjelenésében is „szintet kellett lépnie”, aminek fordulatát mesterien ábrázolja az alant látható jelenet. Ash az utolsótúlélőáldozat ezennel megszűnt létezni, akinek átvette a helyét a kvázi Rambo-t idéző új Ash, a szuperdémonvadász. Aki szenzációsan vagány.
A filmet elnézve azt kell, hogy mondjam, az Evil Dead II simán kenterbe veri az elődjét. Jól van, persze 6 év differenciával ez valamelyest borítékolható is volt. Tény és való, hogy a speciális effektusokat továbbra is a stop motion uralja, de az annak alkalmazásával rögzített kellékek és díszlet-elemek mozgásai mind-mind simábbak és életszerűbbek, mint korábban bármikor. Összességében a sequel a ’80-as évek csaknem legkiválóbb stop motion felvételeivel büszkélkedhet, ami azért nagy szó. Még úgy is, hogy az évtized vége felé, ezt az amúgy roppant bájos és hatásos módszert a háttérbe szorítva, egyre gyakrabban váltották fel a számítógépes megoldások. Mindazonáltal a CGI már gyerekcipőben járva is drágább, továbbá akkoriban még macerásabb is volt az old school megoldásoknál, úgyhogy Raimiék ezért is maradtak az SM-nél (ami nem, itt és most nem a szado-mazo rövidítése). A trükkök mellett, miközben a sminkek dominanciája az első Gonosz halott esetéhez képest kismértékben csökken, addig a bábok alkalmazása nyer nagyobb teret, amelyek ugyancsak kivétel nélkül fenomenálisak. Sminkek és maszkok tekintetében a Ted Raimi megformálta Henrietta a lesikerültebb, de említhetném még Ed torzzá varázsolt orcáját, vagy éppenséggel Ash-ét, aki egy ízben maga is elváltozik kissé… Akárhogy is, a legeredetibb sequel-koncepció címét simán kiérdemlő, második démonos horror egy méltán zseniális darab lett. A fantáziadús befejezése is önmagáért beszélt, hovatovább újabb folytatásért kiáltott, ami aztán 5 évvel később el is készült, Army of Darkness címmel. Hogy az utolsó Ash-kaland miféle borzalmakat és mulatságokat tartogatott, azt kivesézzük legközelebb.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
