Bár úgy tűnhet, hogy a médiát, az információ-áramlást és a globalizációt már minden oldalról megkritizálták, Az éhezők viadala harmadik részének első felvonása még az eddigieknél is érzékletesebben veszi elő a kérdést. Éhezők viadala: A kiválasztott 1. rész kritika.
Bár úgy tűnhet, hogy a médiát, az információ-áramlást és a globalizációt már minden oldalról megkritizálták, Az éhezők viadalaharmadik részének első felvonása még az eddigieknél is érzékletesebben veszi elő a kérdést. Ugyan ezúttal is a személyesség és a nyilvánosság közötti nagyon vékony határvonalat veszi górcső alá, bekerül a rendszerbe a jelkép szerepe mint az eseményektől függő változó tényező vizsgálata is.
Suzanne Collins még 2008-ban írta a regényt, 2012-ben pedig már el is készült az első mozifilm, a sokak szerint az „iszonyatjónő” címet méltán kiérdemlő Jennifer Lawrence főszereplésével. Gary Ross (Pleasentville, Seabiscuit) az első kötet megfilmesítésével egy korrekt iparos munkát tett le az asztalra, és még így is picit többről szólt a dolog: megcsillant egy izgalmas disztópia sci-fi filmsorozat lehetősége. A folytatás nem váratott magára sokat, 2013-ban érkezett a Catching Fire című felvonás, ahol nem csak az események tétje, de a film színvonala is megemelkedett, köszönhetően a rendező és a teljes írógárda lecserélésének. Korábban ugyanis a kiváló alapot szolgáltató regény szerzője és Billy Ray (a Captain Phillips forgatókönyvírója) dolgoztak a könyvön. Francis Lawrence – az I Am Legend, és a Constantine direktora –, aki éppen a Gotham című sorozatban is rendez, hihetetlen arányérzékkel nyúlt hozzá a történethez. A sztori messze meghaladja az elmúlt néhány évben oly divatos „disztópikus világrendben senyvedő fiatalok lázadnak a rendszer ellen” dramaturgiát. Az első részhez képest is minden pillanat feszítettebb és erősebben reflektál a média általunk is sokat tapasztalt hazugsághadjárataira. A karakterekkel könnyebb azonosulni és még szervesebb részét képezik az események alakulásának, nem csupán kirakatbabák.
Az éhezők viadala – A kiválasztott 1. rész, közvetlenül a Futótűz vége után veszi fel a fonalat, az események pedig néhány szempontból kedvezőbben alakulnak szereplőink számára: Katniss, valamint barátainak egy része és családja biztonságba kerül. A történet fókuszában továbbra is Katniss és Peeta viszonya áll, utóbbi ugyan szintén túléli a legutóbbi játékot, de nagyon úgy néz ki, hogy a Kapitólium emberévé avanzsált. Katniss és a lázadók döbbenete pedig elindít egy nagyon aprólékosan felépített, feszített kommunikációs folyamatot Snow elnök, és a lázadók vezetője, Alma Coin (Julianne Moore) elnök között. A film egy újabb szintre emeli az eddigiekben is hitelesen ábrázolt a média – mint lehetőség a nyílvánosságra és mint fegyver – kritikáját. A korábbi epizódokban csak a Kapitólium oldaláról volt vizsgálva ez a kérdés, ám hamar kiderül, hogy tömegek megmozgatására ugyanolyan gondosan előkészített marketinghadjáratra van szükség, mint amivel szembehelyezkednek a film főszereplői is.
Plutarch (Phillip Seymour Hoffman), mint az elnök fő tanácsadója visszafogottan, de hitelesen adja elő a marketingstratégia kidolgozásával járó nehézségeket. Cressida (a Trónok Harcából ismert Natalie Dormer) az akciózásokat megörökítő filmes stáb rendezője és két operatőr (Castor és Pollux) pedig a már fentebb említett gépezet világos oldalán állnak, mégis érzünk némi ellentmondásosságot a jelenlétükben. De ha a szent cél érdekében filmre kell venni, ahogy Katniss egy felrobbantott kórház előtt üvöltözik, nem mérlegelhetik, hogy őt nyugtatgassák, vagy a sebesülteken segítsenek. A történéseket meg kell örökíteni, hogy az életben maradtak lássák, milyen eszközökkel él a Kapitólium. Ez egy örök újságírói vívódás: hagyom, hogy érzelmileg hatással legyen rám az, amit megörökítek, vagy keresztülnézek rajta és puszta dokumentumként tekintek rá, mely egy elnyomó rendszer következménye? A hősök érzelmi vívódásai továbbra is hitelesen, de nem hatásvadász módon vannak ábrázolva, gondolok itt Peeta-Katniss-Gale közötti szerelmi háromszögre. A történet mellékszereplői, az előző részből ismert harcostársak pedig szintén nem tolakodó módon jelennek meg, hatással vannak a történetre, motivációik, jelenlétük minden vágyuk és ellenérzésük Katniss egy-egy lehetséges érzelmi reakciója az adott helyzetekre.
A film látványa továbbra is erősen építkezik a kézikamerás, helyenként dokumentarista stílusra. Minden csak éppen annyira monumentális, ahogy a valóságban is történne. Egyszerű és mégis nagy erejű képekkel dolgozik Jo Willems (30 Days of Night, Hard Candy, Limitless), a film operatőre.
A vetítés alatt nem tudtam nem párhuzamot vonni a magyar politikai élettel és azzal, hogy nekünk is elkellene már egy Katniss Everdeen. Azaz egy jelkép. Az elmúlt időszakban a legégetőbb közéleti kérdések, mint a kitiltási-botrány, az internetadó, a civil szervezetek elleni vizsgálatok és a különböző oldalak korrupciós érintettsége a korábbiaknál sokkalta nagyobb felháborodást váltott ki a magyar népből, mint az elmúlt pár évben. Beszélhetünk persze még egy-két kirívó esetről, de akkor is az egyik legfelháborodottabb időszakunkat éljük. Az egyik oldalon ott van a kormány, aki szinte kétnaponta új adónemet vezet be, figyelembe sem véve, hogy napjainkban nagyságrendekkel többen élnek a létminimum alatt, mint mondjuk négy évvel ezelőtt, önmagának néha ellentmondó nyilatkozatot tesz a különböző közéleti kérdésekről, illetve a jellemzően a kormányhoz közel álló médiaorgánumokban teszi ezt szinte kizárólag.
A másik oldalon ott van a felháborodott, kétségbe esett, szervezetlen tömeg, akik jellemzően az online térben a leghangosabbak, de rettenetes félelem jelentkezik akkor, amikor az offline térben, a mindennapokban kellene felemelnie a szavát a vélt vagy valós igazságtalanság ellen. Jól megfigyelhető, hogy a magyar média is két pólusra szakadt: egy kormány melletti és egy kormány ellenes kommunikáció tapasztalható. Átmenet nagyon nincsen. Nem könnyű ezekben a kérdésekben pártatlanul nyilatkozni és állást foglalni, annyit azonban engedjetek meg, hogy vonjak némi párhuzamot Az éhezők viadalával. A film sajtóvetítése történetesen egybe esett a Közfelháborodás napjának keresztelt – elméletileg civilek által életre hívott – tüntetéssel. Az eddigi demonstrációkról általánosan elmondható, hogy az internetadó elleni felvonulást leszámítva az elmúlt néhány év hőbörgései nem mozgattak meg annyi embert, hogy azokat bárki kicsit is komolyabban vegye egy szimpla hisztinél. Ez magyarázható annyival, hogy az emberek nehezebben nyilvánulnak meg egyedül, mint tömegben? Igen, de az is nagyon fontos, hogy észrevegyük, néha szélmalomharcnak tűnik mindez, tökmindegy hány tüntetésen vesz részt az ember, ha a kormány egyszerűen semmibe veszi ezek jelenlétét. Mégis ki kell állni, ha valami nem tetszik. Az internetadó „ebben a formában nem bevezethető”-sége most akkor győzelem vagy csak egy hazug gesztus például? Egy biztos, ha egységesen képesek lennénk egymással szemben lévő ellenérzéseinket félretenni és kulturált módon, de határozottan kiállni a hétköznapokban is az elveink mellett és a kormány sem csukná be a fülét a nép hangja előtt, akkor lenne arra némi esély, hogy ugyan törékeny, de valamilyen konszenzusra jusson Panem lakossága és a Kapitólium.
Napjainkat tehát átszövi mindaz amit a The Hunger Games széria immáron harmadik rész óta tárgyal. Igaz ugyan, hogy van abban némi önellentmondás, a film üzenetét tekintve és annak médiakommunikációja között, hogy két részletben jön ki, de ezzel együtt csak azért nem szeretném ezen pénztárcakifosztást sejtő emberek táborát erősíteni, mert a film akkor is erős, ha bevételszerzési célok játszottak közre a ketté bontásban. Az éhezők viadala – A kiválasztott 1. rész méltán állít újra emléket a demokrácia olykor álságosságának és törékenységének. Viszont ennél mégsem lehet jobb társadalmi berendezkedést elképzelni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
