John Wick köszöni szépen, nem kér a trendekből. Nincs semmiféle érzelmi defektusa, nem lövöldözik lassított felvételeken, minden mozdulatát világosan látni, és még az önreflexió eszközéhez is csak ritkán nyúl. A visszatérő Keanu Reeves pedig ismét elemében van.
A sztorit mindenki ismeri, aki látta a trailert. John nagyjából nyugodt, gondtalan életet él, azt leszámítva, hogy nemrégiben elhunyt szeretett felesége. A feleség gondos asszony volt, ezért vett Johnnak egy aranyos kiskutyust. A remény utolsó sugarát – vagy mit. Aztán amikor ezt is elveszik tőle, nagyon pubi lesz, és fejbe lövi az elébe kerülő szmokingos rosszfiúkat. Klasszikus bosszúfilm, ahol az érzelem csupán motiváció és azonosulási pont, ami felmenti a hőst a morális dilemmák súlya alól – és vele együtt minket is, akik vidáman hátradőlve szórakoznak a vérfürdő látványán.
Mert John profi. Olyan profi, amilyenek mi magunk is lennénk, már ha efféle munkára adnánk a fejünket. De minek is adnánk, hiszen megteszi helyettünk John! Pampog az orosz maffia? Nem kell aggódni, John elintézni. Hogy nem reális? Felejtsük el, az akcióhősök a vágyaink őszinte kivetülései, és a John Wick beteljesíti a vágyainkat. Sebezhetetlen, elpusztíthatatlan, megállíthatatlanul zakatol előre és tör, zúz, pusztít, élőt pedig sose hagy maga után (vagy csak nagyon kivételes esetekben). Aki orosz maffiózónak állt, az ne csodálkozzon, ha John kétszer szíven, és egyszer fejbe lövi.
Egy szó, mint száz, szimpatikus film a John Wick. Szimpatikus, mert amennyire egyszerű, annyira őszinte is. Nem akar többet, mint amit nyújt, és amit nyújt, az bűnös élvezet. Szikár akció mozi, amire nem nagyon voltak hatással a jelenkor trendjei (érzelmileg sérült szuperhősök, és öniróniába hajló tesztoszteron kolosszusok világa ez), egyedül a hős túlmisztifizálása kapcsán épít a humorra, ami lehet megalkuvásként kezelni a második példa irányába, de elcsépeltnek semmiképp sem. És egyébként is, kit érdekel, ha egyszer remekül működik? Kicsit a Blues Brothersre emlékeztet John önkényes bosszúhadjárata, mivel Johnban olyannyira erős a bosszúba vetett hit, hogy még akkor sem aggódik a végzete miatt, amikor fegyvertelenül fuldoklik egy székhez kötözve. Az Isteni feloldás pedig meg is érkezik időben, hiszen most már neki is érdeke, hogy John tisztító tűzként perzselje fel a várost.
Ami az akciókat illeti, messziről kerüli a kivehetetlen snitteket és lassításokat, helyette inkább a szűk terekben való fejlövések szamurájkard-szerű koreográfiájára helyezi a hangsúlyt. Ez a végére kicsit elfárad, és így a film is hosszabb egy 20 perccel a kelleténél, de ez még mindig elég ahhoz, hogy jó szájízzel hagyjuk magunk mögött a filmet.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
