Gonosz halott – Szünidei őrület és vérfürdőzés

Ez a végtelenül abszurd, ámde egyúttal mégis sokkoló remekmű, nem csupán, hogy kifigurázta az új zsánert, de egyszersmind utat is mutatott: mondván valahogy így kellene ezt jól csinálni, gyerekek. Utóbb az pedig már csak hab a tortán, hogy megajándékozta a filmtörténelmet, minden idők egyik legvagányabb horrorhősével, a démonok láncfűrészes kedvencével: Ash-sel.

Lássuk csak: három-négy fiatal (jelen esetben öt) kocsiba pattan és kiruccan valahová az Isten háta mögé, az erdő kellős közepén található viskóba, hogy ott töltsék az őszi szünetet. Ismerős alapszitu? Naná, hogy az, már mind jól tudjuk, hogy az ilyesminek csakis piszkosul rossz vége lehet… Azonban ez még nem feltétlenül volt így a ’80-as évek elején, habár a Péntek 13. (Friday the 13th) 1980-as táborozós példája már akkoriban is intő jelként szolgálhatott. Ettől függetlenül felmerül a kérdés, hogy ki az a hülye vakmerő, aki egy ilyen „kalandra” vetemedik, pláne úgy, hogy a bizonytalan kondíciójú kunyhóhoz egy olyan minősíthetetlenül elhanyagolt hídon kell átkelni, amilyenre épeszű ember rá nem tenné a lábát (nemhogy ráhajtson autóval). De hát ezek a mi fiataljaink természetesen bátrak és életrevalóak, ennélfogva magasról tesznek az ilyen és efféle hátráltató körülményekre! Igaz ugyan, hogy azt sem sűrűn tudják, hogy hová is tartanak de sebaj: Ashley „Ash” Williams majd csak megtalálja azt a kis vityillót a térképen. Már ha egyáltalán rajta van…

Megérkezvén, az amúgy „érdekes” összetételű társaság szépen berendezkedik. Az érdekes alatt a 2 fiú – 3 lány kombinációt értem, ami a srácok számára első blikkre igen kecsegtető (is) lehetne, de ez természetesen nincs így, mert ők mindannyian derék, tisztességes egyetemisták (vagy ilyesmik). Szóval hiába is csillant fel a szemed, kedves olvasó, a helyzet az, hogy nem. Itt kérem szépen két párról: azaz Scott-ról (Richard DeManicor) és Shelly-ről (Theresa Tilly), továbbá Ash-ről (Bruce Campbell) és Lindáról (Betsy Baker), valamint Ash húgáról: Cheryl-ről (Ellen Sandweiss) van szó. Úgyhogy itt a legtöbb ami normál esetben történne, az némi egymással bohóckodás – hála a mindig elemében lévő Scottnak –, illetve lightos kis romantikázás, elsősorban az amúgy nyugis, báránylelkű Ash-nek köszönhetően. Csakhogy! Ez a félnótás Scott a pincébe leszabadulva és ott idétlenkedve megtalálja a Necronomicont, azaz A holtak könyvét és hozzá a magnófelvételt, ami segít, ha esetleg a közelben senki sem beszél sumérul. Bezzeg a prof, aki oly előrelátóan még feltehetően elhalálozott (avagy egy másik dimenzióba költözött) rámondta szalagra a könyv démonokat elszabadító varázsigéjét. És bumm: elszabadul a pokol.

A démoni megszállottságból már-már versenyt űző szereplők értelemszerűen egymás után kattannak meg és változnak undok fenevadakká. Ilyen formájukban pedig immáron harapnak-marnak, nyáladzanak és nem restek sem a társaikban, sem önmagukban kárt tenni. Ebből pedig az következik, hogy mindenekelőtt véreznek. De nagyon. Nem túlzás: még annál is jobban. A Gonosz halott már csak ezért is megérdemelné a „Legvérzékenyebb film” díját, hiszen itt aztán már egy-egy fuvallattól, avagy simítástól is fröcsköl a cucc mindenkibél, aki csak él és mozog. Na jó: kivételt képez szerencsétlen Ash, akinek kezdetben semmi kedve nincsen ehhez a mészárláshoz, de miután el kell tennie láb alól a saját barátnőjét, onnantól ráérez a meló ízére. De jobban is teszi, mert a kedves néhai pajtásai és a ház körül ólálkodó még facér démonok nem kímélik ám. Mi tagadás: a mérhetetlen és minden esetben eltúlzott művérezés és a sminkek a napnál is világosabb módon a film abszurditását hivatottak nyomatékosítani. A direktor Sam Raimi pedig mindvégig csakúgy brillírozik a borzalmasabbnál borzalmasabb pillanatok adagolásával, így aztán az Evil Dead ellentmondásosságának hála sikerül is összezavarnia a nézőket. Merthogy felmerül ugyebár a kérdés, hogy most akkor ez tényleg horror, avagy pusztán csak önmaga paródiája akar lenni?

A válasz természetesen az, hogy mindkettő. Egyszersmind ez az, ami zseniálissá teszi az egészet és aminek, az évtizedek során kialakult kultikus státuszát is köszönheti a Gonosz halott. Tudniillik hiába is eltúlzott jóformán minden egyes pillanatában, a küzdelmes jelenetek, az azokban látott abnormális gyilkolási megoldások és Ash, a körülmények kiváltotta fokozatos megháborodása, mind-mind mocskosul szórakoztatóvá teszik a produkciót. Továbbá az elvitathatatlan érdem, hogy John Carpenter A dologja (The Thing, 1982) mellett ez az alkotás büszkélkedhet a korszak legszínvonalasabb stop motion effektjeivel, nem keveset tesznek hozzá a hatásosság magas fokához. A már röviden említett sminkek ugyancsak ilyenek: egytől-egyig mesteriek és habár a színészeket olykor felváltó bábuk alkalomadtán nevetségesen hatnak, ez mégsem válik a film kárára, hiszen betudhatók a szándékos önironikus hangvételnek. Vizualitásában és a feszültségadagolás tekintetében tehát példaértékű Raimi őrülete, amire a humor még plusz rátesz egy lapáttal és akkor még nem is beszéltem Ash-ről.

Márpedig Ash egyszerűen haláli. Bruce Campbell figurája annak dacára, hogy kezdetben elég szürke jelenség benyomását kelti, idővel az elszabaduló események és indulatok hatására kivetkőzik önmagából és végre azzá válik, akit mindenki imád benne. Érdekes, hogy Ash felvezetése némiképp A nyolcadik utas: a Halál (Alien, 1978) Ripley-jére emlékeztet, magyarán míg kezdetben nem feltétlenül őt várnánk majd hősnek, addig végül mégiscsak azzá avanzsál. Campbell fokozatosan, egyre több életet és őrületet visz Ash karakterébe, a legjobb és legérzékletesebb talán az, ahogyan egy űzött vad viselkedését felvéve már mindenre mint egy idegbeteg, úgy reagál. Viselkedése tökéletes harmóniában van a film attitűdjével, azaz egyszerre komolyan is vehető, meg nem is, így aztán az abszurditást is csak tovább mélyíti. Egy szó mint száz: Bruce Campbellnek már ezért az alakításáért is díjakat kellett volna kapnia, de sajnos a szakma nem értékelte. Sebaj, hiszen a rajongók igen, pláne a Gonosz halott 2-ben előadott ámokfutását követően, amivel majd legközelebb foglalkozunk.