A Serious Man szerű intro jön: a The Giver sajtóvetítése után be volt ígérve, hogy Dr. Boldizsár Ildikó mesekutató érkezik beszélgetésre. Pár érdemi információ a filmről és az annak alapjául szolgáló könyvről, majd jött az első kérdés. Majd a válasz. A válasz közben aztán beindult a pláza hangrendszere. Nem hallani semmit. A zene maradt, mi pedig távoztunk. Kaotikusan hangzik? A film is az!
Na, de ne rohanjunk ennyire előre. Már csak azért sem, mert a film első húsz perce teljesen élvezhető, és már-már elhiteti a nézővel, hogy ebben a történetben akár el is lehet merülni. De tényleg, meglepően jól működik az egész, maga az utópisztikus világ és a karakterek a bemutatása rendes iparosmunka, mindenféle rosszindulat nélkül mondom ezt. Kíváncsian vártam, hogy mi fog kisülni ebből az egészből!
A film próbálkozik, olykor akár még azt is lehet mondani, hogy igyekeztek közelíteni a „szép képek” nevezetű koncepcióhoz, de a mű által felállított pont valahol egyenesen a végtelent közelíti. A cselekmény éppencsak tartalmaz pozitív elemeket, amin a szokásosan gyenge CGI sem javít. Azt persze meg kell hagyni, a steril képek segítenek a film nagy részében, kifejezetten illik az adott disztópia ábrázolásához. Ezért is nyerte el a film eleje a tetszésemet, hisz azt az előre definiált társadalmat, ami úgy él, hogy szinte nem is él, be kell vallanom, nem nagyon lehetne jobban megjeleníteni. De aztán ott vannak azok a részek, amikor Jonas (Brentan Thwaites) kiszabadul ebből a rendszerből, és különböző éghajlati övezeteken kel át, hogy túllépjen egy misztikus vonalon (WTF? – teheti fel okkal a kérdést a nyájas olvasó). Ezeken a tájakon viszont kifejezetten erőltetett és zavaró ez a tisztaság, ami legjobban a havas vidékeken csúcsosodik ki.
Nagyon sok a logikai buktató az egészben, amit gondolom – vagy legalább is remélem –, hogy az eredeti könyvben normálisan el van magyarázva. Ugyanis a filmben nem, és egész végig minden arra épül, hogy ez így van, MERT, és kész, ennyi. Higgyünk benne, hogy úgy van, mert a film azt mondja! Többek között azért is kezdett el romlani a film élvezhetősége 20 perc után, mert válaszokat akartam kapni pár felmerülő és rendkívül egyszerű kérdésre, például hogy főhősünk: Jonas, az emlékek őrzője pontosan miért is rendelkezik olyan képességekkel, amilyenekkel. Ez valami genetikai örökség? Eseleg egy X-Men–szerű mutáció lépett fel? És amiatt rendelkezik az összes ilyesfajta “látó” ember egy fura anyajeggyel a kezén? Meg különben is, hogy működik az emlékek átadása, olyan ez, mint a Mátrixban, csak nem szintetikus, hanem biokémiai úton működik? Vagy hogy? Mert konkrétan amikor átveszi az emlékeket, csak annyi történik, hogy megfogják egymás kezét, de ez csak a szuperemberek között tud működni, mint Jonas és a tanítója?
Aztán ott van ez a nagy erőtér, ami elvileg blokkolja a kevésbé szuperemberek (kollektív?) emlékezőképességét. A sztori szerint a régi emlékek ki lettek törölve minden emberből, mindenki egyforma, nincsenek színek sem, vezetéknevek sem, se mély fájdalom, se nagy öröm, és mindezt egy nagy energiamező-szerűséggel oldják meg, amivel burokban tartják a társadalmat. Oké, fogadjuk el, hogy ez így van, mert varázslat. Akárcsak varázslat az is, hogy a sivatag után rögtön egy havas tájra téved az ember. Vagy hogy egy csecsemő (egy másik szuperember, akivel Jonas elszökik) szép emlékekkel táplálkozzon. Jó, lenyeltem, mint a többi inkonzekvenciát is. Kicsit sok ez a torkomnak, de miért ne. Ez a burok persze rendelkezik határokkal, melyeknél fura tornyok helyezkednek el hézagosan. Vajon hogy lehet ezt a teret megszüntetni? Egyfajta generátort kellene felrobbantani? Netán ezekkel a tornyokkal kell valamiféle logikai játékot játszani, vagy csak simán megszakítani a tornyok alkotta láncot, aztán szevasz? Nem, nem és nem (soha). Át kell lépnie egy ilyen szuperembernek a határt. Ennyi.
Jó oké, vevő vagyok a szimbolikára: lépjük át a határainkat és csoda történik, de ez nekem kicsit sok volt, és amúgy sem nevezném annak.
A film semmiben sem képes elmélyüni, nem marad következetes, és nem old fel semmilyen talányt. Bár a színészi játék, mondhatni kellemes, extra alakítást mégsem láthatunk. Na nem mintha bárki is azért ülne be szerintem a filmre, hogy Jeff Bridges (a másik szuperember, aki átadja Jonasnak az emlékeket) életének legjobb monológjait lássa majd, szóval kicsit butaság is lenne lehúzni őket. Hozták, amit egy ilyen filmtől várni lehet.
Aztán ott van a zene is. Szólt egyáltalán bármi is a film alatt? Nem tudom, nem jegyeztem meg semmit, pedig zenész vagyok és imádom, amikor a film magával húz a zenéjével, gondoljunk csak a Pí-re (Aphex Twin, Clint Mansell) vagy a Drive-ra (Kavinsky, Cliff Martinez), amiben a muzsika szinte teljesen együtt lélegzik a filmmel és úgy hipnotizálja el a nézőt. Persze, nem ezt vártam itt sem, de azért annyit igen, hogy ne stock zeneáruházból vett alapokat hallgassak végig.
El is jutottunk ezzel azt hiszem ahhoz, amit már a film megnézése előtt gondoltam az egészről, és amit tökéletesen jellemzett a film utáni “beszélgetést” is. Itt ez a produkció, ami olyan óriási üzenetekkel próbál minket bombázni, hogy legyünk mélyek, ne féljünk a mélységtől, mélyedjünk el nyugodtan a szépségben és a fájdalomban egyaránt. Ja, és hogy legyünk mélyek. Mondtam már? Mindez tök jó, több ilyen ifjúsági film kellene, ami ilyesfajta üzenetekkel próbálna operálni, mert ahhoz, hogy tényleg klassz életet élj, bizony el kell mélyedni a legszarabb dolgoktól kezdve a legszebbekig szinte mindenben.
De ugyan miként is hihetnék egy olyan köpönyegforgatónak, mint ez az alkotás, amit illusztrációként rakhatnék be egy határozó-kézikönyvbe a “felületes” címszó mellé?
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
