Cikksorozatunkban szemügyre vettük az 1989-ben debütáló és egyben korszakalkotó Prince of Persia-t, amit további folytatások és rebootok is követtek. A sorozat utolsó részében a befejező részként szolgáló The Two Thrones-ról, valamint a mellékvágányként üzemelő The Forgotten Sands-ről lesz szó.
Prince of Persia: The Two Thrones (2005) – Vissza a kezdetekhez
A Ubisoft-osok sokat tanultak az ezt megelőző epizód fogadtatásából és a célközönségének reakcióiból. Valaki elfogadta, hogy a Herceg a Warrior Within-ben, az idő múlása miatt az előző részhez képest önmaga sötét oldalává lett, míg mások egyáltalán nem díjazták, hogy a széria a slash-kaland irányába mozdult el. A fejlesztők gondoltak egy merészet és megpróbálták a két, látszólag dimenzióban is máshol mozgó hangulatvilágot egyeztetni, azt várva, hogy a befejező rész így mindenki igényét megfelelően kielégíti. Érdekes módon ezt valóban sikerült megoldani, ugyanis az egész játékban van egyfajta kettősség; állandóan váltakozó intervallum, ami amellett, hogy egyedivé teszi a Two Thrones világát, újra visszakapcsolódik az 1989-es első rész egyik alapgondolatához. A Sötét Herceg létezése immáron 3D-ben is megjelent, és jó volt látni, hogy a fejlesztők megpróbáltak mindent belezsúfolni ebbe az epizódba, amit csak lehetett. Számtalan helyen, apró kis motívumok során kapcsolódik a legelső részhez, ami jó érzést keltett a régi motorosokban is.
CSAK ÓVATOSAN! SPOILERES annak, aki még nem játszott a POP: The Two Thrones-szal!
A sztori szerint a Herceg hazatér az Idő Szigetéről Babilon-ba és új csaját, Kaileena-t is magával viszi. Ám a város romokban hever és a hajójuk is süllyedőben, így a két szereplő elszakad egymástól, illetve a Herceg, a parton vergődve kezdi el keresni szeretett nőjét. Időközben kiderül, hogy nem más, mint a jó öreg Vizier rabolta el az Idő Császárnőjét, aki éppen világuralomra akar törni, mint ahogyan azt már megszokhattuk tőle. Hogyan maradhatott életben Vizier? Egyszerű a válasz: a Warrior Within-ben történt események hatására maradt az élők sorában, ugyanis rengeteg katyvasz történt idővel a Szigeten, eközben Vizier pedig terjeszkedni kezdett Babilon földjén. Vizier elfogatja Kaileena-t, majd egyszerűen végez vele, jó okból – az idő így újra kiszabadul, amit az öreg magába „márt” a tőrrel, ez által az Idő Istenévé válik és gyakorlatilag halhatatlan lesz. A Herceg szerelmét ekkor megsiratja. Az alábbi videóban ez az egészen epikus kezdés látható:
A Herceg a régi karakterek közül nem mással, mint a The Sands of Time-ban megismert Farah-val fog találkozni, aki Vizier fogságába esett. Az ismerkedés újra elkezdődik, mintha csak az első részt látnánk, ám sokkal több humoros jelenet és egy kissé magabiztosabb, talpraesettebb, önállóbb Farah lesz a hű társunk. Folyamatosan újra megismétlődni látszik első ismerkedésük, de immáron a Herceg sokkal jobban tudja, mit, mikor, hogyan kell tennie, hiszen ismeri már a lányt. Mindemellett Dark Prince, mint belső hang próbálja befolyásolni a Herceg gondolatait – avagy, hogy nem olyan jó „jónak” lenni, és hogy senki nem tudja megváltoztatni a sorsát, még az idő visszapörgetése ellenére sem. Az egyébként viccesnek szánt Sötét Herceg monológjai számomra egyáltalán nem voltak meggyőzőek, bár sokaknak szimpatikus lehetett a humorizálás egy ilyen karakterrel, de ennél azért többet is ki lehetett volna hozni belőle. Elég rövid ideig fogjuk őt irányítani és csak bizonyos jelenetek erejéig, ahol szükséges az általa birtokolt „láncos” képességgel átindázni a bomladozó épületek között. Ezalatt az élete pedig folyamatosan csökkenőben van, így a homokszemek gyűjtögetésével tudjuk életben tartani Dark Prince-t, egyszersmind ezáltal az igazit is.
A játék harcrendszere alapvetően maradt a Warrior Within-ben látott kaszálós-csapkodós stílusnál, de egy másik, ún. „speedkill” rendszerrel is kibővült. Lényege, hogy az ellenfeleket halkan, a fejükre ugorva, oldalról, vagy felülről, a megfelelő időben lenyomott gombbal egyszerűbben ki lehetett nyírni (Quick Time Event-nek szokás az ilyen megoldást nevezni). Ehhez némileg ügyesebbnek és kicsit türelmesebbnek kellett lenni az átlagosnál, de újabb színt vitt a játékba, a véres gyilok helyett belekerülve.
A lezárás pedig legalább olyan epikus, mint ahogyan az első részben is volt. Vizier-t megtalálva likvidáljuk őt, Kaileena pedig szellem formájában eltünteti a Sötét Herceget, az Idő Tőrét pedig egy teljesen más világba dobja át, hogy emberi kéz azt többé ne foghassa meg. Végül Farah is megérkezik, aki azt a kérdést veti fel a Hercegnek, hogy vajon honnan ismeri őt? Ekkor, mint egy teljes, kerek, egész lezárásként elhangzik az utolsó mondat, ami tökéletesen megegyezik azzal, ami az első rész búcsújánál volt hallható, de immáron egy tapasztalt, bölcs Herceg mondja ki azt: „Az idő egy nagy óceán…”. A szép befejezés mellé számomra már csak egy kérdés maradt hátra: VAJON AZT IS ELMESÉLI, HOGYAN DÖNTÖTTE MEG KAILEENA-T A NYÍLT VIZEN? 🙂
Prince of Persia: The Forgotten Sands (2010) – Az utolsó kaland?
A 2010-ben kiadott The Forgotten Sands nem tartozik szorosan a széria menetéhez, és csak mint „spin-off” válik működőképessé. A történet szempontjából az első és a második rész közé ékelődik be, ám ezeknél kevésbé epikusabb, mi több: egy rettenetesen repetitív, rövid játékról van szó, legnagyobb sajnálatomra.
CSAK ÓVATOSAN! SPOILERES annak, aki még nem játszott a POP: The Forgotten Sands-el!
A történetről is kevesebbet lehet mesélni, bármelyik epizódhoz képest. A Herceg testvére, Malik felé veszi az irányt, hogy megtanulja tőle, milyen is bölcs vezetőnek lenni. A birodalom központja ostrom alatt áll, így a Herceg próbál a bátyónak segíteni, ám ő veszni látja a csatát. Ekkor kiengedi az ősi Solomon király homokseregeit (okos taktika). Hiába is próbálja bárki is győzködni a nem éppen bölcs vezetőt, az csak azért is kiereszti őket és ezáltal elszabadul a pokol és egyúttal a homokszörnyek vezére, Ratash is. Innentől kezdve újra az a feladat, ami előzőleg már egy párszor: mindent hozzunk vissza alapállásba – mindent a Herceg oldjon meg. És bárcsak ez lett volna a legnagyobb baja a Forgotten Sands-nek! Az eddigi eseményektől távol lehúztak az egészről egy rókabőrt, ami nem tesz hozzá semmit a szériához, egyedül talán a Herceg stílusának változásait próbálta megmagyarázni, azt viszont már feleslegesen.
A Herceg ezen kalandja egyáltalán nem volt izgalmas és ami egyszer régebben működött, az másodjára már csak erőlködésnek hatott. A harcrendszer sokkal együgyűbb lett, gyakorlatilag az ugrás-püfölésen kívül mást nem kellett csinálni és a logikai részek is nagyrészt eltűntek. Taktika helyett inkább hasonlított a „minél előrébb jutsz, annál több ellenfél fog jönni” rendszerhez, aztán vagy túlélted és gyorsabban nyomogattad a kaszabolós gombot, vagy nem. A Herceget egy képességfa-szerű táblázaton keresztül lehetett tuningolni, erősebb harcászati kombókkal, több energiával, de ez sem illett igazán az eddigi képbe. Fura is volt ahhoz a játékstílushoz és kalandhoz képest, mint ami a szériát korábban jellemezte. Az ugrabugrálás továbbra is látványosan hatott, különösen a víz idejének lefagyasztása színesítette azt: technikailag semmi gondja nem volt, de fárasztóan egyhangú mászás-verekedés lett belőle. A Forgotten Sands egy korrekt iparosmunkaként tökéletesen megállta a helyét, ám az a kicsi plusz, ami mássá, többé tehette volna, már egyszerűen hiányzott belőle.
A lezárás is olyan, amilyen. Ratash, a homokszörnyek vezére megszállja Malikot, nekünk pedig saját testvérünk átváltozott alakjával kell megküzdenünk. Legyőzzük, erre Malik meghal a karjainkban, miután visszaváltozik eredeti alakjává. A nagy drámai pillanatban (ami valami miatt szerintem egyáltalán nem volt az) talán rá akart világítani, hogy Malik megölése egy törés volt Prince életében. Elvileg ez jó indok lenne arra, hogy a Herceg jelleme megváltozzon a Warrior Within-re, ám gyorsan és hirtelen ér véget a játék 7, szöszmötöléssel együtt max. 8 óra után. Hirtelen jön a THE END, ezután főhősünk hirtelen további 3 mondatban gyorsan lezavarja azt, hogy elindul Babilonba apjának elmesélni a történteket. Semmilyen más, új, plusz értelmet nem nyert ezáltal egyik epizód sem, ezért némiképp csalódottan kelhettünk fel a gép elől. Persze már aki…
A kritikusok szerint nem lett kimondottan rossz alkotás, csupán kevésbé magával ragadó a többihez képest, főleg a harcrendszer elbutulása, valamint a PoP világához képest egészen gyengécske történet miatt. Ám akad ebben egy bizonyos szintű dicséret is, hiszen a széria érdeme marad, hogy ezek szerint a trilógia a maga nemében vitathatatlanul rendkívül erősnek bizonyult a Forgotten Sands-hez képest.
A Prince Of Persia széria 2010-ben látott utolsó része óta az Assasin’s Creed próbálja pótolni az általa hagyott akció-kaland űrt, egyelőre változó sikerrel (Desmond Miles soha nem lesz akkora király, mint Prince. Soha!). Egy biztos: a Herceg kalandjainak komplexitását és jellemzőit nehezen lehetne bármivel is összehasonlítani, hiszen 25 év alatt bebizonyította, hogy egy apró kis ugráló pixelből egész szériává, zsánerré tudja magát kinőni. Mindez így is fog maradni, remélhetőleg elég sokáig. Hiszen miként azt jól tudjuk: „You cannot change your fate. No man can.”
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
