A majd egy évtizeddel ezelőtti Sin City – A bűn városa a maga nemében egy tökéletes stílusgyakorlat volt, régi noir filmeket idéző, mégis friss erővel teli, lazán egymásba fonódó történetszálakkal, amiben az egyetlen kivetnivaló éppen az egyediségéből fakadt. Az új Sin City nem ilyen.
A majd egy évtizeddel ezelőtti Sin City – A bűn városa a maga nemében egy tökéletes stílusgyakorlat volt, régi noir filmeket idéző, mégis friss erővel teli, lazán egymásba fonódó történetszálakkal, amiben az egyetlen kivetnivaló éppen az egyediségéből fakadt: az, hogy történetesen szolgai alázattal másolta le az alapanyag képkockáit és dialógusait. Az új Sin City nem ilyen.
A Sin City az a fajta mozi volt, aminek nem szabadna folytatást gyártani, mert az olyan, mintha a Némafilmesnek, a Final Cutnak, a Blues Brothersnek vagy a Mementónak készítenének második részt (oké, a BB-nek van folytatása, de hát az olyan is). Ezek mind remek filmek, amik egy jó ötletből hozzák ki a maximumot, de csak egytáras lőfegyverek, második húzásra már nem érnek célt, csak hangosak. A Sin City annyiból kivételt jelent, hogy az első mozifilm csak 3 történetet dolgozott egybe a 6 darabból, ráadásul – egyébként nagyon okosan – pont a leghíresebb kötet maradt ki az első filmből, így adta magát a folytatás.
Sin City: Ölni tudnál érte mégsem ér célt, pontosan a fentebb vázolt tényállítás miatt. Az előd árnyéka vetül rá, ugyanaz másodszorra már nem ugyanaz. Ezt érezhette a Miller-Roudrigez alkotópáros is, ezért ha már a makulátlan stílusbravúrhoz nem volt mit hozzátenni (ebből a szempontból inkább Miller Spiritje lehetett volna még érdekes), hiszen már elsőre kimaxolták a fekete-fehér holterekkel és sziluetekkel dolgozó, néhol színekkel feldobott látványvilágot, akkor legalább tematika szempontjából próbáltak újat hozni.
A második részben is megtaláljuk ugyan a hard-boiled képregények tipikus antihős típusait (Marv, Dwight és Johnny), de ezúttal sokkal több teret kapnak a nők. Nancy bosszúálló gyilkosként tér vissza, míg Eva minden női gonoszság megtestesítőjeként jelenik meg a vásznon. A férfiakat eldobható játékszernek használó femme fatale története még hibátlanul halad előre, a képregényhez képest csupán annyi változást hoz, hogy többször önmaga paródiájává válik, a képregény füzetekben legalábbis – emlékeim szerint – nem volt ilyen vicces, amikor a tüzes tekintetű boszorkány épp neki kezd valaki magába bolondításába. Itt viszont hahotázva tör ki a közönség, amikor a rendőrt telefonon készül behálózni, vagy amikor másodszor is megbabonázza Dwightot – akit ezúttal Josh Brolin alakít. Nagy kár, hogy Clive Ovent nem tudták megnyerni a folytatásra, mert a plasztikai műtét után már kifejezetten zavaró a színészváltás, Brolinnak idétlenül állnak a hosszan lelógó tincsek.
A Sin City: Ölni tudnál érte azonban nem is (csak) azért lett gyengébb elődjénél, mert egy ismétlés, hanem azért is, mert Dwight és Eva története mellé nem párosulnak vele azonos horderejű sztorik, mint amilyen az első részben a Nehéz Búcsú / Sárga Rohadék / A nagy mészárlás trió volt. Nem tudni, hogy a Family Values és a Hell and Blackhelyett azért írt-e Miller két új történetet, mert nem ítélte őket elég erősnek, vagy mert valamit hagyni szeretett volna a harmadik részre is, de sajnálatos tény, hogy Miller már vagy két évtizede túl van a fénykorán – és ez itt is látszik.
Ha valamiben, akkor abban biztosan változást hoz a folytatás, hogy nemcsak a képregénykockákat másolgatja bőszen, hanem hozzátesz aSin City univerzumhoz. A Nehéz búcsú folytatásában megismerünk egy újabb Roark szenátort, egy újabb antihőst, és Nancy életútjának folytatását. Már a leírásból is látszik, hogy mi a baj ezzel: önismétlésből áll az egész. Frank Miller már réges-régen elmondott mindent, amit szeretett volna, ezt a mai képregényei (pl.: All Star Batman) és forgatókönyvei (Spirit, 300 – A birodalom hajnala) is csak alátámasztják. Johnny történetével (ami képregényen egészen biztosan nem töltene meg egy kötetet) ezen kívül valójában nincs is semmi gond, az elbizakodott pókerjátékos szórakoztató figura, Nancy “karakterfejlődése” azonban nagyon felemás, nehéz hova tenni, és nem is olyan izgalmas, mint a férfiak (Johnny, Dwigt, Marv, Hartigan) bosszúhadjáratai.
A Sin City: Ölni tudnál érte egyébként nem rossz film, de az extravagáns képi világa már csak azért sem képes úgy letámadni a nézőt, mint elődje tette, mert az egymásba fonódó történetszálak gyengébben szuperálnak, és ezért fordulhat elő az is, hogy hiába folytatás, hiába tudtunk meg többet egy-két karakterről, mégis inkább csak hiányérzetet kelt az emberben.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
