Folytatódik a Transformers-franchise felelevenítése. A 2007-es szuperprodukció a maga 150 milliós büdzséjére egy azóta már 700 milliósra duzzadt (!) profittal válaszolt, ergó még csak nem is volt kérdéses, hogy az új darabnak érkeznie kellett.
2009-et írtunk, midőn a mozikba ismételten bevették magukat a cybertroni géplények, hogy ezúttal már a fél világot amortizálják le itt nekünk. Michael Bay, ez a háborodott klasszis rendező, az első résszel újfent megmutatta, hogy neki valóban nincs is szüksége komolyabb szkriptre ahhoz, hogy az őrá jellemző mindent elsöprő akciójeleneteivel eladjon egy-egy filmet. Magyarán azon az úton kellett (volna) folytatni a szériát, amin elindult. Hogy így történt-e? Kivesézzük.
2 évvel a minden gyermekbetegsége ellenére pofás profitot termelő első film után, már jött is a következő, A bukottak bosszúja alcímmel megáldott őrület. A gárda tulajdonképpen ugyanaz volt, mint akik Bay-jel az élen sikerre vitték az előző koncepciót is: mind a stáb, mind a színészek visszatértek, majdhogynem egytől-egyig. A sztorit is ugyancsak az Orci – Kurtzman sztárduó (?) dobta össze, de szerintem olykor vagy kómában voltak írás közben – vagy ki-kifelejtettek egy-két oldalt a szkriptből, merthogy amit összehoztak az nem lett egy, a szó szoros értelmében vett kerek ‘értelmes történet’, az egyszer biztos. Nem mintha, az alapfilm valami haj’ de bonyolult cselekménnyel bírt volna, nekik ellenben még azt is sikerült alulmúlniuk, méghozzá nem is kicsit. Márpedig ez kifejezetten snassz attól az „ünnepelt szerzőpárostól”, akik például az Alias és A rejtély sorozatokat, a Mission: Impossible 3-at, illetve az új Star Trek-filmeket írták.
A Transformers 2 eredendő legnagyobb hibája tehát az volt, hogy gyakorlatilag nem tartott semerre sem. Persze-persze feltámadt Megatron, jöttek megint az álcák, Sam folytatta a mindennapos bénázásait (csak ezúttal már az egyetemen), Mikaela meg továbbra is szexi volt és jól mutatott, minden létező beállításból. A megannyi meddő civódást követően Optimust, aki ekkorra már előlépett ’fővezérből’ MMA harcossá és elhitette önmagával, hogy Ő bizony egyszerre három álcával is elbír, végül jól kinyírták. Természetesen ez sem tartott vajmi sokáig, merthogy Sam és kis barátai útra keltek, hogy megkeressenek egy titokzatos kibertroni relikviát a piramisok között, hogy aztán végül Optimus is szépen újraéledjen és a Röptűztől kapott tunning-cuccoknak köszönhetően, immáron egyenesen szupercsillagharcossá avanzsáljon és rendesen ellássa Megatronék baját.
Bármennyire is hat ez az egész a maga torz módján történet-szerűen, a mozgóképes megvalósulását elnézve az embernek megfájdul a feje. Ennek sajnos pediglen számtalan oka akad. Először is ott van a Witwicky-família és az a mértéktelen elmebaj-műsor, amit ők előadnak. Közülük is Shia mint Sam ezúttal már önmagában kiábrándító, a túljátszott éretlen szerencsétlenkedésével, miután Bay szemlátomást szabadjára engedte a srácot. Ebben már semmi hiteles és életszerű nincsen, hiába is lehet ráfogni az első filmre, hogy abban még rendben volt a dolog, merthogy ugyebár egy tininek milyen nehéz is az élete (pláne óriásrobotokkal a kertjében). Így aztán Sam karaktere, akit egyszerre akarnak érettebbnek és mégis lököttnek láttatni, lassacskán teljesen hitelét veszti. További gond még a filmben a irritáló robotok számának hatványozott megnövekedése, mert itt már nem csak egy van mint az előzőben (Frenzy), hanem kapásból kettő, azaz az Ikrek (arról a kis undok álcáról meg már hadd ne is beszéljek, aki Mikaela lábát próbálja kiskutya módjára megetyekolni). Az olyan egyéb elkeserítő tényezők, mint hogy Bumblebee indokolatlanul játssza továbbra is a ‘néma leventét’, Starscream-ről kiviláglik, hogy nem is vagány, hanem egy gyáva idióta, avagy éppenséggel az, hogy Simmons ezúttal még neurotikusabb mint valaha, már mind-mind csupán hab a tortán.
A Transformers 2 azonban mégiscsak büszkélkedhet egy erénnyel, olyasvalamivel, amihez természetesen elengedhetetlen volt az első film tapasztalata. Tudniillik Michael Bay, ez a félreértett zseni, 2007 után rájött, hogy a robotokkal bizony megfogta az Isten lábát, hiszen velük és az ő relatíve ’vértelen’ összecsapásaikkal leforgathat és eladhat gyakorlatilag bárminemű brutális mészárlást, amit csak el tud képzelni… Ráadásul teheti mindezt oly módon, hogy azzal közben nem sérti meg a hőn áhított PG-13-as besorolás korlátozásait. Ezen leleményes felfedezésével márpedig egy olyasféle egyedi kiskaput talált meg az álomgyári bürökráciában, melyért utóbb megérdemli, hogy megemeljük előtte a nem létező kalapjainkat. Mind a mai napig ezt az áttörést tekinthetjük Bay legnagyobb filmes innovációjának. Ennek hála pedig míg az alapfilm még szinte szolídan prezentálta a géplények test-test elleni küzdelmeit (kivételek: Bonecrusher fejének letépése, illetve Jazz testének kettészakítása), addig a második részben végre-valahára elszabadulhatott a pokol… Egyszersmind az alkotás egyetlen értékelhető szekvenciája is ebből született meg; az a bizonyos 1 a 3 ellen felállású erdei pankrációs rész, mely minden perverziója ellenére önmagában többet ér, mint az egész film, úgy ahogy van.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.