Az új Godzilla nem kertel, mer tökös lenni, és kiköszörüli azt a csorbát, amit Roland Emmerich művelt az óriásszörnnyel. Még a helyenként dagályos forgatókönyv butaságait és a banális karaktereket is könnyebb elnézni, ugyanis Godzsira tényleg visszatért!
Az új Godzilla nem kertel, mer tökös lenni, és kiköszörüli azt a csorbát, amit Roland Emmerich művelt az óriásszörnnyel. Még a helyenként dagályos forgatókönyv butaságait és a banális karaktereket is könnyebb elnézni, ugyanis Godzsira tényleg visszatért!
Talán közhelyes is leírni, de Godzilla tényleg mérföldkő a rém- és szörnyfilmek műfajában, olyannyira, hogy 1954-es megjelenése még egyszerű vizuális trükkjei ellenére is hatásos, ráadásul bölcs, tanulságos mese. Utóbbira azért is lehet képes, mert egy méltóságában megtépázott nemzet alig 10 évvel a Nagaszakit és Hirosimát ért atombomba-támadás utáni sztorija ez, az anyatermészet dühét szimbolizáló erőről (értsd: Godzilla), aki a felelőtlen emberiség büntetése mindazon károkért, amit a Földbolygó ellen tett. Az atomkísérletek és -robbantások mementója ő, az emberiség felelőtlenségének tükre, a nukleáris fegyverek okozta fenyegetés allegóriája. Ez a történet metaszintje, mely különböző melléktartalmakkal kiegészülve az elmúlt 60 esztendő mind a 28 Godzilla-alkotásában fellelhető, sőt még az 1998-as Roland Emmerich-féle verzióban is, amit a legelvakultabb rajongók nem is hajlandók beemelni a „kánonba”.
Nem meglepő módon ez a komolyabb üzenete a legújabb, Gareth Edwards fémjelezte Godzillának is, melynek sztorija több földrészen és évtizeden ível át, Japánt is jócskán érintve. Utóbbit azért fontos kiemelni, mert az alkotók nemcsak kóbor utalásokat helyeztek el a filmben az ázsiai országgal kapcsolatban, hanem fontos szerepet játszik. Persze azért ne legyünk álnaívak! A fent említett üzenetek fontos részét képezik a filmnek, de popcorn-mozi lévén az alapvető lényeg a felhőkarcolók rombolásán van. Ezt viszont meglehetősen lassan kapjuk meg, igazi spielbergi örökségként jócskán késleltetve jutunk el odáig, hogy ügyes CGI-szakértők gondosan leépítsék San Franciscót.
A hiriget némi dráma vezeti fel, 1999-ben a Fülöp-szigeteken óriáscsontokat találnak, meg egy másik nyomait, ami valahogyan eltűnik. Aztán egy japán atomerőműben kötünk ki, ahol Joe Brody (Bryan Cranston) egy földmozgás okozta balesetben elveszti feleségét (Juliette Binoche). Még 15 évvel később is azon meggyőződés rabja, hogy akkor nem környezeti katasztrófa okozta neje halálát (vajon igaza van?). Persze senki sem hisz neki, ő az őrült tudós, aki megkattan, s még saját fia, az időközben felnőtt, megnősült és kisgyerekes bombaszakértő haditengerész Ford Brody (Aaron Taylor-Johnson) is kételkedik apja épelméjűségében. És ha már dicsértem a szkriptet jegyző Max Borensteint és Dave Callahamet érintőlegesen, most hadd koppintsak a fejükre, ugyanis ezekre a mini-drámákra és a dialógusokra nem lehetnek büszkék! Azzal, hogy szereplőikkel mindent el akarnak mondatni, mindent szájba akarnak rágatni, még a már fentebb felsorolt kiváló színészek sem tudnak mit kezdeni. A kötelező „szerelmes nő aggódik” párbeszédekről pedig ne is beszéljünk…
– Siess majd Ford…
– Ne félj…
– És, csak még annyit: szeretlek!
– Én is szeretlek!
Random beszélgetés Ford Brody (Aaron Taylor-Johnson) és Elle Brody (Elisabeth Olsen) között.
Szerencsére olyan mélységekbe még a fenti és hozzá hasonló nyálízű dialógusok sem taszítják a filmet, hogy emmerichi örökségről beszéljünk, de kétségtelenül gyenge pillanatai ezek a filmnek.
Viszont itt érkeztünk el a forgatókönyv azon dramaturgiai pontjaihoz, amikért ismét jár a piros pont, ugyanis a néző olyan módszeres megvezetésére kerül sor, amitől még azok is meglepődnek, akik az összes trailert látták. Nem kell persze kopernikuszi fordulatokra számítani, de kifejezetten üdítő volt, hogy Edwardsék mertek tökösek lenni, bátran hozzányúltak az alapanyaghoz, úgy, hogy közben Godzsira örökségéhez is hűek maradtak, ráadásul ügyesen játszottak a filmben a hősszerepek váltogatásával. Maga Godzilla megjelenése is tanári módon van felvezetve, olyan méltóságteljességgel jelenik meg, amire a mezei műkedvelő akár legyinthet is, itt pont spóroltak a CGI-vel (majd tessék figyelni, tényleg, pedig nem!).
Ezek után aztán újfent van okunk bosszankodásra, Aaron Johnson karaktere teljesen passzív szemlélője az eseményeknek, a film hiába „tesz meg több ezer kilométert”, Ford Brody úgy van ott Japánban, Hawaiin, és San Franciscoban, hogy igazából nem is akar, valahogy mégis Godzilla zúzásának középpontjában találja magát. Szerencsére ilyenkor mindig jön egy kiváló arányérzékkel betolt harci-szcéna, ami eltereli a figyelmünket a két rombolás közti néha idegesítő apróságokról. Pláne úgy, hogy Godzilla valóban olyan, mint amilyennek lennie kell, jó értelemben ugyanazt a hatást kelti, mint az ál városmakettek közt trappoló egykori jelmezes szereplők, nem ostoba, mérete tekintélyt parancsoló, ráadásul sokszor kapjuk meg alsó gépállásból mutatva, ami még inkább fokozza grandiózusságát. A sound-designerek is nagy alázattal nyúltak üvöltéséhez, kifejezetten jól mixelték a klasszikus ROARR-t olyan tónusokkal, amitől tényleg megáll mindenkiben a bélsár. Sajnos azonban sikerült némi túlzásba esni, az indokoltnál többet élvezhetjük Godzsira premierplán üvöltését.
Sok mindenen lehet dohogni az új Godzilla film kapcsán, a már említett túlságosan kidomborított emberi vonal és a dialógusok miatt főleg, de a geek-lelkem mélyén lakozó japán kisgyerek mégis megbocsátóan csapkodta combját egy-egy snittnél. Edwardsék műve jobb mint Emmeriché, hatásosabb, mint a Cloverfield, és tökösebb is mint a Pacific Rim, mégis hiányzik belőle valami. Például egy Mechagodzilla vagy Mothra, az óriáslepke. De sebaj, majd a folytatásban.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
