Amerika kapitány: A tél katonája – Hidegháborús paranoia

Valljuk be őszintén, a csillagos-sávos lobogót maga köré tekerő és abban parádézó Amerika Kapitányért viszonylag nehéz lelkesedni, viszont ha a hozzá társuló sztereotípiákkal a fejünkben ülünk be az Amerika Kapitány – A tél katonája című darabra, még kellemesebbet csalódunk, mint egyébként.

Annak idején megalkotói – Joe Simon író, és Jack Kirby rajzoló – szándékai szerint maga az „American Dream” testesült meg Amerika Kapitányban, nem véletlen, hogy debütálásakor kapásból szembeszállt a németekkel, sőt a borítón kupán vágta magát Hitlert is. Ezen narratíva mentén lezúzta a japánokat, harcolt a szovjetek ellen, a hidegháború éveit követően pedig a szakállas arab terroristákkal is. Így lett az igazság, a hazafiság, a rossz elleni harc szimbóluma, aki történeteiben remekül tükrözte az Egyesült Államok aktuális lelkiállapotát is, képviselve a hidegháború kezdeti éveinek magabiztosságát, a lelkiismeret furdalta 70-es éveket, a Reagan-korszak nemzeti büszkeségét, majd a 20. század végi 21. század eleji paranoiát a külső fenyegetettség ellen. Ennél többet azonban nehéz belelátni karakterébe, egy makulátlan, gáncstalan szuperkatona ő, aki legalább olyan unalmas tökéletessége okán, mint Superman, vagy idegesítő, mint James Bond, országa iránt érzett lojalitása végett.

Amerika Kapitány igazán egysíkú karakter, így nem volt veszélytelen vállalkozás filmre adaptálni 2011-ben, viszont annál szükségszerűbb, hiszen a Marvel franchise megkerülhetetlen karaktere, a Bosszú Angyalainak karizmatikus alakjaként. A nagy szívű, de félszerencsétlen lúzer, majd szuperkatonává változó, és több mint 50 évet szundikáló Steve Rogers (Chris Evans) története egészen jól sikerült darab volt, sőt, az Avengers-moziban ráaggatott „70 éves szűz” toposza is jól állt neki, nem véletlen, hogy a Marvel filmes univerzumépítésének második fázisában is fontos helyet szántak neki.

Más azonban egy eredetsztorit felskiccelni, és más új, működőképes történetet írni (gondoljunk csak a Thor második részére, ami Loki néhány kellemes momentumát leszámítva még az elsőnél is butább volt). A bemutatott trailerek sokat nem meséltek, látványban, grandiózusságban – mondhatni – hozták a kötelezőt, ám abból sokat nem sejtettek, milyen is lesz a film hangulata. Persze ezt hiba lenne felróni, ez más filmek esetén is csak nagyon ritkán fordul elő, hogy 2 és fél percbe sűrítve megmutatja igazi valóját. A „borító” (értsd: a trailer) valószínűleg keveseket csigázott fel különösebben, így prekoncepciómentesen, elvárások nélkül pedig még jobban „üt” A tél katonája.

A PG-13 adta korlátok ugyan determinálják, hogy alapvetően mely korosztály számára (is) készült a film, így egy milliliter vért sem látunk a gyöngyvásznon, viszont – a mostanában oly trendi – komoly hangvételt mégis megkapjuk (na nem a nolan-félét ofkorsz). Mindezt persze nem úgy, hogy minden kép szürkére, vagy barnára van fényelve, csak éjszakai képeket avagy epikusnak szánt beállításokat nyomnak le a torkunkon és a főszereplők egymást citálják felül nagyotmondásban (lásd: Acélember). Kapunk némi megfigyelési parával átitatott összeesküvéses sztorit, jól koreografált akciójeleneket, ahol azért nem fordul el a kamera teljesen szemérmesen, ha valaki meghal, Amcsó Kapcsó is kidolgozottabb figurává válik, amiért helyét keresi a társadalomban és megkérdőjelezi önnön nagyszerűségét. A mellé aggatott társak a Bosszúállók legszebb hagyományait követve aktívak, nem csak mutatóba szánt mellékszereplők, a Fekete Özvegy kettősügynök múltja még árnyaltabbá válik (ráadásul kiválóan működik a kémia közte és a Kapitány között), kapunk egy poszttraumás, ámde abszolúte szimpatikus Sólymot (Anthony Mackie), és végre Fury is leereszkedik elefántcsonttoronyból, megmutatva, hogy miért is ő a S.H.I.E.L.D. első embere.

A tél katonája mer tökös és kicsit durva lenni, úgy, hogy közben megmarad viccesnek is. A csipkelődős humor továbbra is jellemző, de legalább Rogers most már nem csak egy szteroidokkal felpumpált félrefésült hajú Ken baba, akit azért szivatnak, mert nem ért például a tabletekhez (ezúttal már van érintőképernyős telefonja is!). Steve barátunk akklimatizálódása a 21. században azonban továbbra is egy magas labda a potenciális humorforrások terén, éppen ezért kapunk is belőle eleget, csakúgy, mint a nem létező szociális életének firtatásából. Ez utóbbi elsősorban abban nyilvánul meg, hogy az immáron társnőjévé előléptetett Natasha Romanoff (Scarlett Johansson) időről-időre szekálni kezdi azzal, hogy a környezetéből melyik csajt is kellene felszednie.

Ami azt illeti, a Kapcsó minden lemaradásának ellenére, látszólag kellemetes dögunalomban tengeti a mindenapjait: olykor lesprintel pár tucat kilométert (avagy mérföldet: tökmindegy), aztán hol egy kis verekedős bevetés – hol egy kis civódás az Özveggyel vagy éppenséggel Fury-vel; szóval jól elvan a srác. Így megy ez egészen addig, mígnem aztán egyszercsak beüt a krach és rá kell jönnie, hogy bizony különleges ügynökök és jóleső kommandózás, illetve a nagybetűs S.H.I.E.L.D. ide vagy oda, valójában mégsem bízhat senkiben. Ekkor aztán kezdetét veszi a remek kis fordulatokkal tarkított „kémjátszma” (ha már egyszer Redford úgyis szerepel a filmben…), melyért valóban jár a vállveregető dicséret a szkriptet jegyző Christopher Markus és Stephen McFeely párosnak, akik a Marvel moziverzum eddigi legkomplexebb sztoriját hozták itt össze. A helyzet az, hogy az eddigi két fázis felvonásait tekintve, ami összesen immáron 10 filmet takar,  A tél katonája szinte egy valóságos dramaturgiai bravúr, a korábbiakhoz viszonyítva. Vállalva az Avengers imádóitól a sárdobálást, a legminőségibb és leghibátlanabb Marvel-filmmel van dolgunk a Kapitány második kalandjának esetében. Már csak azért is, mert míg a korábbi alkotásokra jobban illik a „mese habbal” (és CGI-vel) titulus, addig ennek van eleje, közepe és vége is, sőt mi több: a feszültséget és az érdeklődést is olyan szinten képesek fenntartani mindeközben, hogy arra egyetlen másik korábbi marveles műben sem volt még példa.

Végezetül fontos még megemlítenünk, hogy a hős pajzsdobáló személyes meséjének folytatása nemcsak, hogy a feszkós cselekmény, a pazar akciójelenetek, illetve a pozitív karakterek (régiek és újak) terén hoz kellemes felüdülést. De nem ám, mert hogy akad itt egy pár friss, kérdőjeles és/vagy misztikus szereplő is, akik szintén jól el lettek találva, úgy mint Alexander Pierce (Robert Redford), a másik címszereplő gépkarú rabló (Sebastian Stan), valamint egy igazi meglepetés figura, aki rövid, de velős feltűnésének dacára, különösen a Kapitány képregényeit ismerőknek, utóbb kifejezetten örvendetes plusz elem lehet. A tél katonája nincs olyan orgazmikus mint a Bosszúállók, viszont sokkalta izgalmasabb annál.