Sorozatunk első részében röviden összefoglaljuk, honnan is ered az egész, manapság is roppant divatos zombi kultusz! Hallott-e valaki például Lugosi Béla Fehér Zombijáról? Tudjuk-e ki volt az a Nzumbe? Láttuk a Holtak hajnalát? Végigvesszük a főbb mérföldköveket és belemerülünk a zombi-filmek filozófiájába! ZOMBIK! HALÁL! MÖGÖTTES TARTALOM!
A klasszikus és a modern zombifilmek a vudu hiedelemvilág egyik rémalakját állítják be ellenpólusként a főszereplőkkel szemben. Élettelen, én-tudatukat elveszített, feltámasztott vagy halott embereket tesz meg a történetek antagonistáivá. A korai zombifilmek a mágia útján feltámasztott élőholtakkal operálnak, misztikussá téve a szörnyet, szemben a modern zombifilmekkel, ahol a szörny létezését realisztikus eszközökkel próbálja meg bizonyítani. A modern zombifilm minden esetben az emberi jellemet vizsgálja. Teoretikus szintre emeli az ember, mint uralkodó faj veszélyeztetettségét egy világméretű fenyegetéssel szemben. A műfaj sajátossága, hogy a szörny antropomorf, viszont nélkülöz minden emberi tulajdonságot és kizárólag ösztönből fakadóan létezik.
A klasszikus zombi
A klasszikus értelemben vett zombi a vudu hiedelemvilág egyik alakja. A nyugat-afrikai törzseknél létezett egy kígyó-istenség, Iwa Damballah Wedo (rokonságba hozható Kongo „Zambi” istenével) akit más néven Zombinak hívtak. Két mára már eltűnt törzsnél is jelen volt a szó, s míg a Hatitian Creole népcsoportnál „zonbi”-ként ismerték, addig a North Mbundu-k „nzumbe”-ként. Később szintén ebben a kultúrában az újra életre kelt tetemek rémképéhez csatolták ezt az elnevezést. A zombi történetek az afro-karib vudu hitből származnak, többnyire valamilyen nagy hatalmú mágus által feltámasztott emberekről szól, akik a mágust szolgálják.
A Fehér Zombi
A Fehér Zombit (White Zombie 1932, r. Victor Halperin) sokan tekintik az alapkőletételnek a műfaj történelmében. A történet szerint Madeleine és Neil az esküvőjükre készülnek. Ismerősük, Monsieur Beaumont felajánlja, hogy házasodjanak össze az ő haiti ültetvényein. Beaumont valódi célja a nő megszerzése, és ehhez kéri Legendre nevű barátja segítségét, aki a malmában dolgozó embereket zombikká hipnotizálja. Beaumont megkapja a nőt, de aztán rájön, hogy az érzelmek nélküli test nem azt adja neki, amire számított. Ez a film valójában a karibi szigetvilágban élő emberek vudu-hiedelmét dolgozza fel. A zombik nem halottak, csupán egy varázsló által hipnotizált emberek, akik nem céltalanul és ok nélkül öldöklő húsgépek, hanem mély, élettelen álomba zuhant rabszolgák, akik megfosztva saját akaratuktól, uruknak (a varázslónak) engedelmeskednek. Zombilétük álom, ideiglenes out-of-body-experience (testen kívüli élmény), ami visszafordítható.
„A zombi a minimális ember minimuma, a monstrum, mely a lenni nem tudó ősképe. Aki nem tud lenni, az szörnyeteg, szörnyűségként él és szörnyűségeket csinál. A zombi a szükséglet, de még arról sincs képzete, hogy mire van szüksége.” /Király Jenő – A Frivol múzsa/
Az élőhalottak éjszakája
A zombi minden esetben egy én-tudattal nem rendelkező, személyiségétől megfosztott ösztönlénnyé váló ember, ami kizárólag legalapvetőbb fizikai szükségletei (többnyire az éhség) vagy egy feljebb való erő (lásd: White Zombie, R.E.C. II.) irányít. Ettől válik a horrorfilm-történelem legijesztőbb alakjává mert tulajdonképpen egy olyan lénnyel kell megküzdenie az adott film hőseinek, amilyenekké ők is változhatnak, vagy amilyenné valamely embertársuk már átváltozott. A zombifilm a 60-as, 70-es évek közti időszakban élte fénykorát. A műfaj egyik meghatározó alakja George A. Romero, akinek első nagyjátékfilmje Az élőhalottak éjszakája (Night of the Living Dead, 1968) még nem, de tíz évvel később, a Holtak hajnala (Dawn of the Dead, 1978) már újítást hozott az egyébként nem túl népszerű műfajba.
Az élőhalottak éjszakája zombijai még agyat és emberi húst akarnak enni (ezt jó sokszor el is mondják motyogva), eszközöket használnak (több alkalommal használnak köveket, rudakat, hogy bezúzzanak vele egy ablakot, vagy ajtót) és nem utolsó sorban a közeli temető sírjaiból másznak elő elegánsan felöltöztetve, ahogyan eltemették őket. Ezek az apróságok ma már szinte elképzelhetetlenek lennének egy zombifilmben, ugyanis a modern zombi nem más, mint egy vírusfertőzés által öntudatát vesztett emberi lény, akit kizárólag az éhség ösztöne vezérel. Nem használ tárgyakat, nem beszél, nem taktikázik, nem működik a fájdalomközpontja, és ha félbevágják, akkor is életben marad. Romero mintha maga sem lett volna még biztos abban, hogy az a lény, amit szembe állít főszereplőivel, tulajdonképpen mi is.
Csak annyit lehet tudni, hogy a holtak előmásznak a föld alól és harapásukkal másokat is zombivá változtatnak, de hogy mi okozza a feltámadásukat, homályban marad. A Holtak hajnalában már egy vírus, egy fertőző kór miatt alakulnak át az emberek. Bár a vírus eredetéről itt sem tudunk semmit, lényegesen racionálisabbnak érezzük ezt a zombi-ábrázolást, mint a Fehér Zombiban vagy Az élőhalottak éjszakájában. A filmvászon zombijai és hősei mindig egyértelműen elkülöníthetőek, kivéve az átváltozás folyamatakor, ekkor ugyanis még nem biztos, hogy meg fog történni az aktus, bár a remény örök tényező a szereplők számára. Ebben rejlik a tragikum, mert a szörnyek nem kívülről érkeznek, hanem az ember maga lesz azzá. Ami filmenként változik, a zombi-lét okozója.
Zombinak lenni tulajdonképpen felér a halhatatlansággal
Ezen filmek másik fontos témája, az ember halhatatlanságának kérdése. Mivel az emberek nem élnek örökké, felvetődik egy abszolút teoretikus kérdés, hogy amikor az adott film szereplője átalakul, zombiként, azaz szörnyként vagy csak egyszerűen egy új, az emberitől ellentétes létformaként éli tovább az életét. A halál utáni élet tulajdonképpen új életet jelent, csak már halottként. A Holtak földje (Land of the dead, 2005 r. George A. Romero) című filmben már nem csak azok válnak zombivá, akiket megharaptak, hanem azok is, akik meghaltak. Mindenki, aki befejezi emberi létét, egy másikba kezd: egy nem emberibe. Következésképpen az ember valamilyen formában tovább él, és a halál utáni élet és a halhatatlanság fogalma újraértelmeződik.
Irodalmi gyökerek
A századfordulós angolszász irodalomban is foglalkoztak már az élőhalott témával, habár akkor még egyáltalán nem esett szó zombikról. Ha alaposabban megvizsgáljuk Draculát vagy Frankenstein szörnyét, észrevehetjük, hogy a rémek eredete illetve létrejötte tulajdonképpen nem is annyira tér el sem a klasszikus sem a modern zombi felfogástól. Ezen irodalmi alakok bizonyos tulajdonságai hasonlóságot mutatnak a zombikkal.
Bram Stoker Dracula (1897) című művében a címadó grófról megtudjuk, hogy a testében nincsen vér és szívműködése sincs, tehát biológiai szempontból halott – mondanánk –, ám mégis él. Annak pontos okáról nincsenek információink, hogy Dracula mégis miért és hogyan lett vámpír. De feltételezhető, hogy Dracula csakúgy ahogy áldozatai, harapás útján kapta el a kórt, ahogyan a modern zombik.
Frankenstein saját szörnyetegét halott emberek felhasználásával állította össze, majd elektromosság segítségével felélesztette. A szörnyeteg felismeri emberszerűségét, azonban nem tud beilleszkedni közéjük, ahogy egyre nagyobb ellenállásba ütközik, úgy válik egyre embertelenebbé és kegyetlenebbé.
A szörnyeteg eredettörténetében szerepel egy olyan sajátosság, amely a klasszikus zombira jellemző: a feltámasztás aktusa. Míg a vudu vallásban a feltámasztott ember (a zombi) követője lesz a folyamatot végző mágusnak, addig Frankenstein szörnyetege csak a történet elején vágyakozik azután, hogy teremtője szeresse és uralja őt. Miután kiderül számára, hogy lehetetlent kívánt, mivel teremtője is megrémül tőle, a teremtmény belső értékei deformálódnak és a valóban szörnyeteggé változik.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
